Párizs után Rómában is befutott

Született világpolgár. Anyai nagyapja grúz, édesanyja ukrán, apai ágon cseh. 

Bábszínészi diplomáját Prágában szerezte, a nyolcvanas évek végén Párizsba költözött, ma Rómában él, gyökerei mégis Pilzenhez kötik. Ivan Franěk cseh filmekben ritkán játszik. Francia és olasz produkciókban folyamatosan. 

Hatéves kora óta futballistának készült, tizenegy évesen a cseh ifjúsági válogatott tagja volt, de nem sokkal később már a bátyja nyomdokaiban járt. Amatőr színészként különböző pilzeni műkedvelő társulatoknál játszott. Közben kitanult géplakatosa lett a Škoda-gyárnak. Az érettségit ezután, esti tagozaton szerezte meg két év alatt. A bábszínészeti szak végzős növendéke volt, amikor megismerkedett későbbi francia szerelmével, aki ösztöndíjasként egy évet töltött a főiskola díszlettervezői szakán. 1989 őszén már vele utazott Párizsba, ahol akkori tervei szerint csupán egy évet töltött volna, de jóval tovább maradt. Ma már római lakos, de szívesen dolgozik cseh filmrendezőkkel is. Ő volt Diloman, a Vodka Lemon című örmény–francia–svájci–olasz koprodukcióban forgatott vígjáték Párizsban élő fiatalembere, aki levelével felforgatja Kaukázusban élő apja mindennapjait. A cseh Titkokat Alice Nelisszel forgatta, a Sötétséget Juraj Herzcel, tavaly a Szomorú férfiak mosolyát Dan Svátekkel. Gérard Depardieu-vel a 36 – Harminchat című francia akcióthrillerben dolgozott, Silvio Soldini az Agota Kristof regénye alapján forgatott Elégni a szélben című olasz–francia romantikus drámában bízta rá a főszerepet. Marco Belocchióval a Vérem vérében, Paolo Sorrentinóval A nagy szépségben dolgozott, tavaly pedig Luc Bessontól kapott szerepet az Annában. 

Harminc éve már, hogy külföldön él. Érez még magában annyi erőt, hogy most, ötvenöt évesen Párizs után Rómát is elhagyja, és egy harmadik nyugat-európai városban folytassa a pályáját? 

Ha a helyzet megkívánná, nem tétováznék. 1989-ben, amikor Prágában megismerkedtem Claire-rel, franciául egyáltalán nem beszéltem. Csak oroszul és angolul. De egy évvel később, Párizsban már elég jól elboldogultam franciául, s mivel bábtanszakon végeztem, Claire közbenjárásával bekerültem JeanPierre Lescot, a jeles bábművész színházába. Csaknem tíz évet húztam le nála. És nemcsak mint színész, bábokat is készítettem. Előadásainkkal bejártuk egész Franciaországot és fél Európát. 2000-ben aztán szerepet kaptam a Két párizsi nő című tévéfilmben, és annak köszönhetően felfedeztek a francia filmrendezők. 

És olyan alkotásokba került be, amelyeket később Berlinben és Velencében díjaztak. Bábokat készít még? 

Sem a lányom, sem a fiam nem igénylik már. Megnőttek. A magam szórakoztatására pedig inkább lakásdíszeket készítek. 

Világcsavargó hírében áll, biztosan tudja. 

Vállalom. Nem sokáig bírom egy helyben. Ha rákapok valamire, nem mondok le róla egykönnyen. Szeretek úgy ébredni reggel, hogy nem tudom, mi vár rám. Aztán vagy szárnyalok, vagy zuhanok. Csak ne unatkozzam, ez a fontos. Bármi történik is velem, jó vagy rossz, színészként mindennek hasznát veszem. A környezetem számára nyilván nem vagyok könnyű eset. Főleg annak nehéz, aki hozzám köti az életét. Egy ideig párhuzamosan futnak az útjaink, aztán óhatatlanul jönnek a kereszteződések. Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. Visszafordulni nem szoktam. Ha látom magam előtt az utat, nem állok meg, nem gondolom meg magamat. Képeket festek, fákat fényképezek, filmekben játszom, mindig kitölti valami az életemet. És még gyűjtögetek is. 

Órákat, köveket, régi fegyvereket? 

Gombokat. De csak elvesztetteket. Olyanokat, amelyeket a földről kell felvennem. És szúnyogokat. Halott szúnyogokat. 

Ezt most higgyem el? 

Elhiheti. Bárhol vagyok is a világban, márpedig minden évben több országban megfordulok, ha rám száll egy szúnyog, agyoncsapom, és beragasztom a zsebnaptáramba. 

Elő vele, hadd lássam! 

Tessék! 

És mi ez a bejegyzés? 

Hogy hova szállt. A karomra, az arcomra vagy a lábamra. Mindent felírok. 

Mire jó ez? 

Mánia. 

Ivan Franěk, szúnyoggyűjtő. Hogy hangzik? 

Írtam már forgatókönyvet is. Ez imponálóbb? 

Sokkal. Mindig ilyen csodabogár volt? 

Mások néztek annak. Gyerekként, Pilzenben, romának vagy orosznak. 

Orosznak? 

Az ukrán anyám miatt. Cigánynak meg azért, mert sötét a hajam, sötét a szemem. Ez akkor jött jól, amikor terroristát játszottam egy filmben. Veszélyesnek láttak. A repülőtereken mindig alaposan átvizsgálnak. Megszoktam. 

Sorrentino rendezése, A nagy szépség Oscar-díjat kapott. Ez a film sem juttatja előnyökhöz? 

A repülőtéri alkalmazottak nem ismernek fel. Még Rómában sem. Pedig az Elégni a szélben tíz Donatellojelölést kapott. 

Hogyan lesz egy bábszínészből filmszínész Franciaországban? 

Egy cseh bábszínészből, ezt azért hangsúlyozzuk! Igen, kellett hozzá a véletlen vagy a szerencse. Silvio Soldini valakitől hallott rólam. Megnézett, és azt mondta: tiéd a szerep! Hatvanöt forgatási nap. Az nagyon sok. Tetszett a regény, Agota Kristof műve. Tudtam, hogy ezt nem ronthatom el. Ha jó rendezővel és jó operatőrrel dolgozom, mindig öröm a munka. Még akkor is, ha alkalmazkodni kell. Tavaly Luc Bessonnal dolgoztam. Felhívott, hogy szívesen látna a filmjében. Nem tudtam, hány napra hív, milyen a forgatókönyv, ki leszek a történetben, mégis azonnal igent mondtam neki. Forgatókönyvet később sem kaptam. Helen Mirren, Luke Evans és Cillian Murphy, a film főszereplői pontosan tudták, miről szól a sztori, mi, a többiek mindig csak az aznapi jelenetünk leírását vehettük kézbe. Reggel megkaptuk a szöveget, megtanultuk, és mentünk. Különös élmény, de Luc Bessontól csak ilyet várhat az ember. 

Előfordult már, hogy vitába keveredett a rendezővel? 

Nem. A színész végrehajtó. Kiszolgálja a rendezőt. Ezt el kell fogadni. Nincs apelláta. Főleg, ha már aláírtad a szerződést. Játszottam egy olasz tévéfilmben, a felvételek Tunéziában folytak. Ötnapos szerepre hívtak. Négy napot leforgattam, az ötödikkel megvárakoztattak. Csúsztatták. A végén öt hétig maradtam egy nap miatt. Légy nyugodt, majd holnap megcsináljuk, szólt az asszisztens. Majd kedden, közölte másnap. Nincs értelme hazarepülnöd, maradj! Aztán kedden sem lett semmi. Jó, akkor pihenek, gondoltam. Napközben úsztam, napoztam, aludtam, esténként iszogattam a bárban. Amikor eljött az a bizonyos ötödik nap, nagyon erősen össze kellett szednem magam. De megcsináltam! 

Komoly csalódás érte már valamelyik filmje bemutatóján? 

Olasz film volt, A pacsirták csendje. Politikai foglyot játszottam benne, aki hatvanhat napi éhségsztrájk után meghal egy angliai börtönben. Remek forgatókönyv, de a rendező! A nevét sem mondom ki. Mindent elcseszett, amit lehetett. Ezt tényleg nehezen viseltem. Érdekes mód mégsem bukott meg a film, de én tudom, hogy micsoda remek alkotás lehetett volna, ha másvalaki rendezi. Tudnék példát mondani arra is, hogy kellemesen csalódtam valakiben. Egy Franciaországban élő kurd rendező hívott a filmjébe. Egy este képes volt tizenegy oldalt megírni a forgatókönyvből, és mind a tizenegy hibátlan volt. Gyakran dolgozom fiatal rendezőkkel, vagy olyanokkal, akik a szerzői film hívei. Elvégzem a munkát, aztán vagy díjazzák egy fesztiválon, vagy csendben elvérzik. 

Igaz, hogy A nagy szépség eredeti verziója négy óra hosszúságú? Mert mi jóval rövidebb változatot kaptunk. 

Az eredeti valóban négy óra. És nagyon szép. Még mindig örömmel nézem. Sorrentinónak nagy szerencséje, hogy olyan operatőre van, mint Luca Bigazzi. Tökéletes szimbiózisban dolgoznak. Lucával én már korábban is dolgoztam. A végsőkig maximalista. Sokan ezért nem rajonganak érte a stábból, mert ha valami nem úgy van, ahogy kérte, ordít, mint az állat. Sorrentinóval először egy reklámfilmben kerültem munkaviszonyba. Nem én voltam a történet főszereplője, hanem egy Alfa Romeo 159. Barcelonában forgattunk. Egy héten át naponta három helyszínen dolgoztunk, a végeredmény negyvenöt másodperces film volt. 

Nem emlékszem, hogy láttam volna. 

Nem láthatta. Ez a gyár reklámsorozatának egyik része volt csupán, Jeremy Irons is játszott valamelyikben, de amikor a miénk elkészült, épp igazgatóváltás zajlott a gyár élén, és azóta sem mutatták be sehol a filmet. Talán majd ha újra változik a vezetés, eladják különböző tévécsatornáknak. 

Az olaszok, gondolom, ugyanolyan gyorsan befogadták, mint annak idején a franciák. Hiszen ha jobban megnézik, még azt is gondolhatják, hogy a számukra furcsa csengésű neve ellenére valahol lent, Nápoly környékén született. 

Néztek engem már spanyolnak, portugálnak, sőt dél-amerikainak is, csak csehnek nem. Mivel franciául Párizsban, olaszul Rómában tanultam meg, a helyi akcentus mindkét országban érezhető a kiejtésemen. Ritkán vétek nyelvtani hibát, de ha mégis, akkor nagyon elcsodálkoznak az emberek. Te nem vagy olasz? – álmélkodnak. Nem, kínai vagyok, vágom rá, és sokan képesek is elhinni. 

Rómában gyorsan gyökeret eresztett? 

Rossz a kérdés. La Roma non si discute, la Roma si ama, mondják az olaszok. Vagyis: Róma nem lehet vita tárgya, Rómát szeretni kell! 

A szerző a Vasárnap munkatársa