Párhuzamos életek harmóniában

Előbb lett ismert és elismert színésznő Párizsban, mint Budapesten. Hamarabb állt francia színpadon, mint magyar nézők előtt a Nemzetiben. Kivételes helyzet volt ez utóbbi. Nem szerepet játszott. Thomas Ostermeier, a berlini Schaubühne Európa-szerte ünnepelt rendezője párizsi Sirályát hozta el Budapestre, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra. A darab szereplői improvizációs előadást is tartottak, amelyet Varga Veronika tolmácsolt a magyar közönségnek. Ez volt az első színpadi megjelenése Budapesten, de már olyan darabról álmodik, amelyet az anyanyelvén fog megszólaltatni. Első francia rövidfilmje, az 1994-ben bemutatott Emilie Muller az egész világot bejárta. Rögtön ezután már Philippe Noiret partnere volt a Párizs királyában. Victor Derval, az egykor híres francia színész világát és életét felforgató, Csehovot egészen rendhagyóan értelmező fiatal színésznőt, Lisa Lanskát játssza a filmben, amellyel végérvényesen keblükre ölelték választott hazájában.
 
Firtatják még a nemzetiségét egy castingon? Megkérdezik, honnan jött, melyik országból, milyen nyelven beszél otthon? Vagy ez már senkit sem érdekel Párizsban?

Csak az első filmnél faggattak erről. Az Emilie Muller akkora sikert hozott, hogy utána nagyon sok felkérést kaptam. A franciáknak egyébként is nagy a befogadóképességük, a nyitottságuk. Eleinte ugyan kicsit beskatulyáztak az idegen nő szerepkörébe, volt, hogy szenvedtem is emiatt, de már csak icipici akcentusom van. Sokan azt gondolják Párizsban, hogy marseille-i vagyok. Az meg sem fordul a fejükben, hogy magyar vagy kelet-európai. Ha külföldinek képzel valaki, akkor dél-amerikainak vagy spanyolnak. Volt idő, amikor attól féltem, hogy ennek okán lemaradok bizonyos szerepekről, de például Phaedra esetében, aki maga is idegen, jól estek egybe a dolgok. A vidék gyermeke című filmben egy állandó hallgatásba burkolózó francia parasztasszonyt játszottam. Csak a film elején volt egy kis szövegem, aztán végig néma voltam. A legszebb szerepeim egyike ez. Karl Marx lányát is eljátszhattam. Filmrendező a férjem, Eric Barbier. Ő például, amikor egy televíziós sorozathoz keresett színészeket, sokáig meg sem akart nézni. Pedig abban az időben már sokat beszéltek rólam, hiszen egyik filmem jött a másik után. Életem nagyon szép periódusa volt az. Eric úgy gondolta, biztos erős akcentusom van, mert külföldi vagyok. Ő ezt csak később mesélte el nekem. Három hétig könyörgött neki az ügynököm és a casting direktor, hogy hívjon be, hallgasson meg, aztán majd eldönti, akar-e velem dolgozni vagy sem. Egy órán keresztül beszélgettünk, és nekem adta a szerepet. Annyit azért hozzátett a forgatókönyvben, hogy a lány Olaszországban nőtt fel. Az arte csatornának készült a sorozat Gimnáziumi évek címmel, és a 68-as diáklázadás elején játszódott a történet.

 Eric Barbier legutóbbi rendezésében, A kis országban is fontos szerepet kapott. A ruandai népirtás előzményeit felelevenítő film rávilágít arra, hogy a nagybetűs történelem milyen kegyetlen módon szólhat bele egy kisfiú felnőtté válásába. Egy francia tanárnőt játszik a filmben, aki az irodalom világát nyitja meg a főszereplő előtt, ezzel nyújtva neki menedéket a borzalmak elől. Most viszont egy friss francia és egy új magyar filmben is láthatják a nézők.

Olivier Dahan, a Piaf rendezője ezúttal a kompromisszumok nélküli humanizmusáról híres Simone Veilről, Auschwitz túlélőjéről készített filmet, aki később Franciaország egészségügyi minisztere és az Európai Parlament elnöke lett. Tizenhat éves volt, amikor a családjával együtt deportálták. Eredetileg három kisebb szerepre castingoltak. A rendező mind a három szerepben megnézett, s a végén egybegyúrta őket, és még írt is hozzá. Vagonban érkezem a helyszínre, a gyerekemet elszakítják tőlem. Az utolsó jelenetet hajnali négykor vettük fel esőben, szörnyű hidegben. A lengyel arisztokrata nő, akit játszom, elmegy kanalat szerezni, mert Simone mamája már annyira rossz állapotban van, hogy etetni kell őt. Kanalat sehol nem találok, hozok viszont két női ruhát Simone-nak és a barátnőjének. Ez a színes ruha jelentette számukra az életet. Szívszorongató volt megélni az örömüket. Magánemberként is megviselt a jelenet. Nem kalkuláltam bele, hogy fájni fog.
 
Mennyi időbe telt, míg mindezt elengedte?

Lelkileg annyira belesüllyedtem a hatnapos forgatásba, hogy utána még három hétig depressziós voltam. Mindennap sírtam. De később is, ha beszéltem róla valakinek, hevesebben vert a szívem. Amikor a kész filmet néztem, minden visszajött, amit a forgatáson megéltem. Pedig a valóság sokkal borzalmasabb lehetett. Elindult bennem két kérdés, amit nem tudtam leállítani. Az egyik: miképpen fajulhatott idáig a helyzet? A másik: hogy lehetett ezt túlélni? Tessék, még most sem tudok erről könnyek nélkül, higgadtan beszélni! Egész nap esőben, hidegben…! Simone Veil mamáját megoperálták a deportálás előtt. Friss sebbel a hasán vitték el, és még a halálmenetet is végigcsinálta. Az utolsó hetekben halt meg tífuszban. Horror volt nekem ebben az egészben lelkileg elmerülni. Megviselt érzelmileg. Phaedra is erősen rátelepedett a lelkemre annak idején. Hat évig játszottam, nehéz volt megválni tőle. Az utolsó alkalommal, amikor kimentem a színpadra, kinyitottam a szám, és egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Nem tudtam megszólalni. Elkezdtem sírni, mert az járt a fejemben, hogy utoljára játszom a szerepet. Nem tudtam beletörődni, hogy elveszítek egy remek lehetőséget.
 
Madarász Isti hullaházi komédiájában, az Átjáróházban is szerepet kapott.

Egy holtat játszom, akinek a lelke még nem szállt ki a testéből. A halottasházban dolgozó fiatal éjjeliőrnek, aki rájön, hogy az elhunytak esténként jókat buliznak, az a feladata, hogy oldja meg a „bentlakók” problémáit. Az én titkom azonban olyan nagy, hogy nem árulom el neki. Az Akik maradtak és az Űrpiknik után ez a harmadik magyar mozifilmem.

Világsztárok partnere volt Franciaországban. A Maigret-sorozatban Bruno Cremerrel játszott. Mennyire engedte közel magához a neves színész?

Bruno Cremerhez nagyon sok kellemes emlék fűz. Egy Bergman-darabban játszottam vele először. Anna Karina kezdettől fogva vitte mellette a szerepét, én beugrottam az előadásba. Brunónak egyáltalán nem volt kedve újra próbákra járni. Ment a futball-világbajnokság, az jobban érdekelte. Egy hotel kávézójában találkoztunk a próbák előtt, hogy megismerkedjünk. Azzal fogadott, hogy látta az Emilie Mullert. Annyira tetszett neki a film, hogy rögtön más kategóriába rakott. Úgy gondolta, velem nem lesz gondja. Nem is volt. Gyorsan egymásra hangolódtunk. Három hónapig turnéztunk a darabbal Svájcban, Belgiumban és Franciaországban. Éjszaka egy svájci szállodában olyan éhesek voltunk, hogy belopakodtunk a konyhába, és kipakoltuk a fridzsidert. Bruno mindenre kapható volt. Utána jött a Maigret felügyelő egyik epizódja. Én voltam a történet utolsó gyanúsítottja. Amikor Bruno már gyógyíthatatlan beteg volt, senkivel nem akart találkozni. Kimozdulni sem tudott a lakásból. Két könyvet küldtem neki. Az Esti Kornélt és az Utas és holdvilágot franciául. A feleségével és a két lányával ma is tartom a kapcsolatot.
 
Philippe Noiret társaságában is jól érezte magát?

Nagy gyerek volt ő is. Rengeteget nevettünk. Az első perctől fogva jóban voltunk. Egy hotelben ebédeltünk. Tele volt az asztal késsel és villával. Nem tudtam, mi mihez kell. Elkezdtem bohóckodni. Tetszett neki. Óriási színész volt, csodás jellem. A tenyerén hordozott. Körberajongott. Hideg helyen forgattunk. A szünetben eltűnt, majd visszajött egy hatalmas, rózsaszín kasmírsállal, hogy ne fázzak. Nagyon figyelt rám. Jártam a tanyáján is, még a forgatás előtt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Sok lova volt. Egyszer mérges volt rám, mert felültem az egyikre. Szólt, hogy azonnal szálljak le, nehogy bajom essen. Féltett. Nagyon sokat tanultam tőle. Autóval mentünk Párizsból egy brüsszeli fesztiválra. Sokat mesélt a pályájáról, az életéről, a lányáról. A nagy színészek soha nem kezelik le fiatalabb pályatársaikat. Senkivel nem éreztetik, hogy ők már mindent elértek, előtted pedig még hosszú az út.
 
Nem is érte soha kellemetlen csalódás?

Egyszer igen. Jeanne Moreau-val játszottam egy tévéfilmben. Rossz találkozás volt a címe. A mi találkozásunk sem volt jó. Idős, haldokló nőt alakított, én meg a halál angyalát. Egy fiatal férfi ápolta őt, kettőjük viszonyáról szólt a történet. De a férfi már nem igazán tudja gondját viselni, „őrangyalt” hív hozzá, és ők ketten intim viszonyba keverednek. Jeanne Moreau már lerobbant állapotban, szerepe szerint félholtan feküdt az ágyban, s ahogy megjelentem a szobában kiöltözve, kisminkelve, elvágta a fejét, és csak annyit mondott: „Vele nem leszek egy képben!” Valósággal irritálta a korom. Nem is szólt hozzám egyszer sem. Kemény volt. A nők tudnak ilyenek lenni.
 
Mikor nagyobb az öröme? Amikor Budapestre repül, vagy amikor utazik vissza, Párizsba?

Budapesten születtem, itt nőttem fel. Soha nem felejtem el, honnan indultam. De Párizst is szeretem. Elfogadtam már a kétlakiságot. Évekbe telt, míg megszoktam. Azóta érzem otthon magam Párizsban, hogy megszületett az első lányom. Aztán jött a második… és mindketten folyékonyan beszélnek magyarul. A férjem pedig erősen kötődik Magyarországhoz. Párhuzamos életeket élek. Hol itthon, hol otthon vagyok. Évekig úgy éreztem, ez nem fog működni. Egyke vagyok, elszakadtam a szüleimtől, Budapesttől. Úristen, mi lesz most? Ez volt. Aztán minden a helyére került bennem. Az utóbbi pár évben már dolgozom is itthon. Tudják rólam, hogy szinte bármikor jöhetek, magyar színészként is számíthatnak rám. Sínre került az életem. Maradjon is így. Ez minden vágyam.

A szerző a Vasárnap munkatársa