Párbeszédes prózaszövegek

# Dömötör Ede felvétele „Miképp lehet ezzel a dilettáns nyelvvel úgy bánni, hogy nem az a célom, hogy kinevettessek valakit, ha mondjuk a műveinek »nyelvi szempontú baja van«. Én meg nem tudok kosárlabdázni. És?” – vallja.

Ibusár című zenés-táncos huszerettjét április 4-én mutatta be a Komáromi Jókai Színház.

Mind a három műfajban dolgozik. Melyik áll önhöz a legközelebb? A líra, a dráma vagy a próza?

Nem úgy van ez, mint az öttusában vagy a triatlonban. Vagyis nem különülnek el egymástól ennyire a műfajok... Talán leginkább költő vagyok, a szónak abban az értelmében, hogy a költői reflexek a legerősebbek bennem. Nem feltétlenül a lélek dolgaira, inkább az emlékezet természetére gondolok, a sűrítés, a tömörítés, a formálás reflexeire. Arra, ahogy a nyelvi sűrítményt, a mondatot olykor előbbre valónak tartom, mint a történetet, melyet elmesélek vele. A dráma, a színház – meglehet#sen más készségeket igényel. Én hol azt gondolom, hogy a drámához nincs közöm, hol azt, hogy a színházhoz... Könnyen lehet, hogy egyikhez sincs. Őszintén szólva néha azt gondolom, hogy Csehovnak se ehhez van, illetve volt köze – nem mintha magamat Csehovhoz akarnám hasonlítani. Annyi, hogy egy író életében ír pár színdarabot. Amikor az emberben valami oly módon sűrűsödik össze, hogy úgy érzi, érdemes belőle színdarabot írni, akkor írjon színdarabot, ha nem, nem. Persze az igazi drámaíró mestersége nagyon is rendes mesterség. ĺró, emellett dramaturg, rendező – mindegyik és egyik sem. Egy drámaíró konfliktusokban gondolkodik, a színpadon megjeleníthető, összeütközések által ábrázolható vagy közvetíthető világban. Erős alaptörténetekben, sőt, testekben gondolkodik. A konfliktuson én valami nagyon erős feszültségnek a színpadi kibontását értem, nem szövegsűrűséget, hanem egyfajta színpadi sűrűséget. Olyasmit, ami például Nádas Péter darabjaiban oly nagyon benne van. Emiatt nem lehet a Nádas darabjaiból nem Nádas-színházat csinálni. Az én szövegeim nem így markánsak, nem ilyen színháziak. Párbeszédes prózaszövegek. Paradox dolog, mert amit én igazán „színháznak” gondolok, egy olyan színház számára én nem írtam, és talán nem is fogok darabot írni. Ezek az én darabjaim inkább arra való kísérletek, hogy mennyire képes a dikció a színpadon akcióként viselkedni.

Mégis hatalmas sikerrel játsszák mindkét darabját. Az Ibusár túl van a tizennegyedik bemutatón, a Mauzóleumot pedig százegynéhány előadás után sajnálatos kényszerhelyzet miatt vette le műsoráról a Katona József Színház...

Az, hogy az Ibusárt rengetegen játsszák, azt én... hát, nem tudom, nem igazán értem. Persze én szeretem ezt a darabot, illetve a játszását, hiszen Ibusár mint darab szinte már nincs is, csak Ibusár-játszás van. A darabra ráültek az interpretációk. Ha a darabra gondolok, akkor az előadásokra gondolok. Meg arra, hogy el tudom-e mondani, hogy kik voltak a Jolánok. Valószínű nem tudnám most kapásból elsorolni... Az Ibusár eredetileg hangjátéknak íródott, úgy kezdte a színpadi pályáját, hogy elkérte a debreceni színháznak Dobák Lívia. Ő már évek óta akarta, hogy írjak darabot, és én mondtam, hogy nem, hagyj engem békén, én ideadom ezt, ez egy hangjáték... vigyed, csináljatok belőle, amit akartok. Annyit azért odaírtam a végére, hogy függöny, vagy nem tudom mi, hogy egy picit úgy nézzen ki, mintha színdarabnak írtam volna.

Mégis, mit gondol, mi a siker titka?

Fogalmam sincs, azt hiszem, az Ibusár egyszerűen egy hálás színdarab. Lehet virítani vele a kommerszebb közönség felé is, ugyanakkor az operett-paródiának meglehetős hagyományai vannak a magyar színháztörténetben. Jolán továbbá igen szeretnivaló figura, abszolút főszerep, s van még a darabban néhány jól játszható szerep. Jó néhány azonosulási pontot találhat benne a néző... Talán ez a sikerének a titka. Más volt a helyzet a Mauzóleummal... Senki nem gondolta volna, hogy egyáltalán színpadon marad, aztán százvalahány előadás után – Horváth Jóska bácsi betegsége miatt vették le a műsorról. A Mauzóleum nagy tanulság volt számomra: mégiscsak lehet szövegszínházat, vagy majdnem szövegszínházat csinálni! Épp ezért, hogyha írnék következő darabot, valószínűleg abban is csak a saját világomból, nyelvemből, saját prózaszövegeimből indulnék ki, mi másból?Készül a következő drámára vagy talán már fiókban készen is van?

Nem, nem készülök. Bármiből lehet színházi előadást csinálni, és ha nekem most annyira fontos lenne, hogy az én szövegeimből dramatikus előadások szülessenek, nyilván tudnék produkálni néhány színházi estét. De nem izgat annyira... Illetve... Azt viszont nem szeretem, hogyha hosszú ideig nincs semmi közöm a színházhoz. Lehetséges, hogy a színházat én jobban szeretem, mint a drámaírást? Pedig a színház veszélyes játék egy magamfajta írónak. Egy színházi embernek az az élete, csak abban a furcsa, roppant vonzó közegben létezik. Az Ottlik-féle „létezés-mesterség” talán nem is az íróra igaz, hanem a színészre, vagy a színházi emberre, mert valóban az „ott-lét”, a létezés az életformája és a mestersége, ami annyit is jelent, hogy egy erős napból van két és fél óra előadás és van négy óra próba, és mindez mégis tizenhat óra munkát, készenlétet jelent. A reggeli büfétől az éjszakai büféig – ez életforma. Egy író, aki a színházban háttérben van, könnyen belezúg ebbe az életformába. Elsodor magával, és egy idő után azt veszem észre, hogy ugyan jó színházi ember vagyok, aki benne él a sűrűjében, de hol maradnak a szövegek, hisz azokat, azt gondolom, nekem egyedül és otthon kell megírnom. Az írás, nincs mese, magányos mesterség.

A színházi kötelékek fenn- és megtartása végett foglalkozik inkább drámafordítással, illetve átírással?

Az utóbbi években fordítottam és átírtam néhány darabot, Schwabtól az Elnöknőket, Tremblay Sógornőkjét, Kroetznek A vágy című darabját, melyet Ascher Tamás rendezett, Hauptmann Patkányokját a Radnótinak. Jevgenyij Svarcnak a Sárkány című darabján dolgoztam legutóbb, melynek a Madách Kamarában a közelmúltan volt a bemutatója. Sok esetben vettem az eredeti fordítást és teljesen átírtam. Ha akarom, színházi munka, ha akarom, szövegfelturbózás – ezt én nagyon szeretem, mert a kapocs a színházzal megmarad, és bizonyos fokig helyettesíti a drámaírást...

Mindkét drámában, az Ibusárban éppúgy, ahogy a Mauzóleumban, a bezártság témakörét boncolgatja. A Mauzóleum szereplői meg sem próbálkoznak a kitöréssel. Parti Nagy Lajos bezártság-érzéssel küszködik?

Igen, illetve nem. Annyira, mint mindenki. A bezártság vagy kizártság, ahogy vesszük, ezen a tájon sok mindent jelent. Ezen a tájon a szabadság vagy hiány, vagy teljes korlátozatlanság. Úgy néz ki, hogy film készül az Ibusárból, és ahogy dolgoztam ennek a forgatókönyvén, rá kellett jönnöm, hogy ez a történet ugyan időtlen, mégis, bennem legalábbis, az „örök kádárizmushoz”, ehhez a nehezen levethető félmúlthoz tartozik, nem lehet áttenni a ’90-es évekbe... Akkor sem, ha tizenvalahány évvel a rendszerváltás után, ezek a mélységes mély és masszív struktúrák még mindig élnek. Pártok és kormányok változnak, de a hatalomba belezúgó ember természete kevésbé. A kék ingek, lila zakók elmúlnak, de a szervilis gőg, a hülyeség nehezen változik. Nem beszélve arról, hogy ma is ugyanazok a típusok és késztetések vannak helyzetben... Ezt úgy értem, hogy ilyen kicsi országoknak nincs két elitje. Egy elit van, amelyik hol ezen, hol azon az oldalon áll, vagy legjobb esetben mindig ezen, vagy mindig azon az oldalon. Hát körülbelül ez a pálya. Bár azért egyre többen lesznek azok, akik már ebben az új világban nőnek fel, és akik rögtön kipróbálják, hogy nyitva van-e a kapu. Pillanatok alatt átlátják, átláthatják, hogy meztelen a király. Ez nem nagy haladás, de valami.