Örül is, szomorú is, de bizakodik

Az elsőfilmes Michal Nohejl politikai töltetű tragikomédiájában nyújtott alakításáért ő kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Cseh Oroszlánt. Huszonhárom évesen ilyen komoly szakmai elismerésben pályakezdő színésznő ritkán részesül.

„Az egyik szemem sír, a másik nevet – mondta, már az üvegszoborral a kezében. – Örülök, mert értékelték a tehetségemet, ugyanakkor elszomorít, hogy ilyen borzalmas időket élünk. Itt és most, ebben a helyzetben nehéz boldognak lenni. Akkor lenne felhőtlen az örömöm, ha másról szólnának a hírek, nem az orosz–ukrán háborúról.”

A cseh filmkritikusok díjával már korábban kitüntetett Megszállás cselekménye Csehszlovákia 1968-as szovjet inváziója után játszódik egy vidéki színház bárjában. Az esti bemutató után ott ünnepelnek az előadás színészei, munkatársai. Velük van a rendszernek behódolt igazgató és az előadás rendezője is, aki korábban Beckett-drámákat vitt színre, de már fércművekkel küzd. S hozzá középszerű színészekkel, távol a fővárostól. A premierbankettnek azonban van egy prágai vendége is: egy filmrendező szakos lány (Antonie Formanová), aki interjút kér a Fučík-darab színpadra állítójától. Ekkor toppan be a bárba egy szovjet katonatiszt, kaniszterrel a kezében. Olcsón kínál megvételre több liter benzint. De ha már egy színházi bankett váratlan vendége lett, jöhet egy vodkaivó verseny. Ki bír többet felhajtani? Remekül szórakozik a szovjet tiszt, és megtetszik neki a lány, a helyzet pedig egyre inkább kiéleződik. Hirtelen előkapja a fegyverét, és veszélybe kerül minden jelenlevő. Aki korábban hősként hőzöngött, az most gyáva senki lesz, aki eddig meghunyászkodott, az egyszerre csak hőssé válik. Senki nem marad az, aki volt. A helyzet akkor éri el a tetőpontját, amikor az egyik színész színpadi jelmezében, német katonai egyenruhában lép be a bárba, és eljátssza, hogy a szovjet tiszt egy náci fogságába került.

Az utóbbi évek egyik legjobb történelmi tragikomédiája Michal Nohejl alkotása. Amellett, hogy hűen, hitelesen idézi meg a normalizációs évek egyszerre kínos és komikus hangulatát, az emberi jellem színeváltozását is árnyaltan ábrázolja. A színészek, a dísz-let és a jelmez egységesen szolgálják a borotvaélen táncoló történetet.

Antonie Formanová elsőként a szovjet tisztet megformáló ukrán színészt, Alekszej Gorbunovot említi meg, aki finom beleérzéssel hozza a kiszámíthatatlan figurát.

„Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe – mondja. – Neki a legnehezebb most, hiszen Kijevben született, ott nőtt fel, az ő városát lövik szét az oroszok. A nyolcvanas években a szovjet hadsereg katonája volt. Abban reménykedem, hogy ép bőrrel megússza ezt a szörnyű helyzetet.”

Nem ez az első komoly filmszerepe a bábszínész szakon végzett prágai színésznőnek. A nagy bemutatkozást David Ondříček Dukla 61 című tévéfilmjének köszönheti, amely a több emberéletet követelő ostravai bányaomlás áldozatainak állít emléket. Egy ifjú vájár szerelmét játssza a filmben, aki a tragikus hír hallatán a bánya kapujában omlik össze. Ezt követően a Ballada egy pilótáról című alkotásban kapott főszerepet. A film forgatókönyve anyai nagyapja, a neves író, a szocialista Csehszlovákia egykori politikai foglya, Jiří Stránský regénye alapján készült. Külön érdekessége, hogy Antonie Formanová a saját nagyanyját alakítja benne.

„Tizenhét éves voltam, amikor meghalt a nagymamám, így csak az emlékeim alapján tudtam megrajzolni a képét. Apai nagyapám, Milos Forman is ismerte őt. Amikor elmondtam neki, hogy egy csodás véletlen folytán őt fogom életre kelteni, annyit mondott csupán: Jól van, kislány, aztán ügyesen!”

Egyébként épp Milos Forman az, akiről a megkérdőjelezhetetlen tehetségű színésznőt lépten-nyomon faggatják.

„Évente kétszer, de volt, hogy háromszor is kint voltunk nála Amerikában. Párszor még a nyarat is együtt töltöttük. Voltunk nagy kerékpártúrán is, de akkor sem arra gondoltam, hogy egy világhírű rendező után tekerek. Milos Forman nekem a nagyapám volt, akit nagyon szerettem. Sokáig fel sem fogtam, hogy Oscar-díjas filmes, nekem még annál is több volt, a családunk körberajongott tagja. Ültem mellette New Yorkban vagy éppen Connecticutben, és ha kérdeztem valamiről, inkább csak tőmondatokban válaszolt. Még most is az orromban érzem a szivarfüstöt, amely elválaszthatatlan volt tőle. Látom magam, ahogy jégkorongmérkőzéseket nézünk a hatalmas tévéképernyőn. Az volt a kedvenc sportja, a hoki. Órákig tudta nézni anélkül, hogy egyszer is felállt volna. Naiv kérdéseket tettem fel neki. Érdekelt például, hogy miképpen választotta ki Jack Nicholsont vagy Jim Carrey-t. Hát, csak úgy egyszerűen, mondta. Tudtam, hogy ő kell, és felhívtam őt. Nem színezte a történetet. Soha senki nem hallgatott mellettem olyan nagyokat, mint ő. De még a hallgatásait is szerettem. Tudom, mit mondana most. Jól van, kislány, jól van! Egyetlen szóval sem lenne hosszabb a dicsérete. Kilencvenéves lenne, ha élne. Sajnálom, hogy már nem hívhatom fel, és nem mondhatom el neki, hogy díjat kaptam a Megszállásért. De amint a kezembe adták, felmutattam a magasba, hogy lássa.”

Alacsony költségvetésű film a Megszállás, nehéz körülmények között készült. Antonie Formanová azt mondja: már a forgatás első heteiben érezték, hogy értékes és emlékezetes munka marad mindannyiuk számára. Neki azért is fontos ez a film, mert nemcsak arról szól, hogy egykor milyen helyzetbe kényszerítették az országot a szovjetek, hanem a hősiesség cseh változatáról is, amely jól kiolvasható az alkotásból. Nem utolsósorban pedig azért, mert a képsorok David Lynch világát idézik, ami különösen közel áll a fiatal színésznő belső világához.

A szerző a Vasárnap munkatársa