Örül annak, amit az élettől kapott

Miklósi Péter és Takács AndrásSomogyi Tibor felvétele A találkozás apropójául szolgált az a szép jubileum is, amelyet idén ünnepelt Takács András: januárban töltötte be 75. életévét. Kora azonban korántsem gátolja abban, hogy továbbra is a munkájának, a hivatásának éljen – most például a hazai népművészeti fesztiválok történetének feldolgozásával foglalkozik. Emellett a fiatalokat is megszégyenítő érdeklődéssel kíséri figyelemmel mindazt, ami a kultúra egyéb területein is történik – magas kora ellenére gyakran találkozom vele a közönség soraiban a különböző kulturális rendezvényeken, így a Múzeumi Szalon estjein is. Most azonban ő volt az, aki helyet foglalt a karosszékben, és válaszolt a házigazda, Miklósi Péter kérdéseire. Bandi bácsinak pedig volt miről mesélnie, hiszen mozgalmas és tevékeny élet áll mögötte. Ő úgy fogalmazott, hogy élete a mesebeli legkisebb fiú vándorlásához hasonlít. Az útja pedig egy apró gömöri faluból, Sajótibából indult, amely „olyan kicsi, mint a kisunokám a felnőttek között”, s amelynek jó termőföldjéről, dolgos lakóiról nagy szeretettel beszélt. Csakúgy, mint Amerikát megjárt édesapjáról, aki „paraszt létére Detroit valamelyik vasgyárában dolgozott”, s az ott megtakarított pénzén otthon földet vásárolt. „A módosabb gazdák közé tartozott, de nagyon sokat kellett érte dolgoznia.” (Megjegyezte, később lett is baja abból, hogy egy jobb módú parasztgazda csemetéje.) A földművelő munkából persze a három Takács gyereknek is korán ki kellett vennie a részét, ezért gondolta úgy akkoriban Bandi bácsi, hogy inkább asztalos lesz. Kijutott neki a „frontélményekből” is, szülőfaluja környékén ugyanis három hétig állt a front 44 telén. Iskoláséveinek egy része a háború utáni jogfosztottság idejére esett, így előbb a bátyja, majd ő is a zöldhatáron át járt Miskolcra, hogy anyanyelvén tanulhasson. Élete meghatározó élménye volt, hogy népi kollégistává vált, mint mondta, „a NÉKOSZ nemcsak enni adott, hanem nevelt is”, és itt került a néptánc, a néprajz bűvkörébe, amely később élethivatásává vált. Miután a magyar iskolák megnyitása után hazatért, 1950-ben a komáromi gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol a Miskolcon kapott szellemi útravaló birtokában rögvest megalapította az iskola tánccsoportját, és műsorukkal a környéket járták. Takács András meghatottan idézte fel, hogy ógyallai előadásuk után a közönség sírva köszönte meg a magyar táncokat, dalokat. Komáromban azonban nem sok időt tölthetett: mivel úgy érezte, nem terhelheti meg akkor már idős édesapját azzal, hogy a tanulmányai költségeit állja, ezért hogy pénzt keressen, beállt táncosnak a Szlovák Állami Népművészeti Együttesbe. 1951. december 1-jén belépett a Csemadokba, és szinte alig megmelegedve december 27-én már indult is első néprajzi gyűjtőútjára, amely a Zoboraljára vezetett. Megosztotta a közönséggel „vérfagyasztó” nagykaposi gyűjtőútjának élményét is – Ág Tiborral együtt inkább a munkára szerettek volna összpontosítani, és húzódoztak attól, hogy a házigazdával, akinek két lányát és feleségét illendően meglocsolták, borozzanak. A gazda ezt nagy sértésnek vette, és nemtetszése jeléül bizony beleállította a bicskát az asztalba. Végül persze minden jól sült el, volt borozgatás is, és jó barátságban váltak el.

Bandi bácsi elmondta, hogy pályája során nagyon sokszor kellett vállalnia az „első fecske”, a kezdeményező szerepét. Az ő nevéhez fűződik például az első szlovákiai magyar népművészeti seregszemle, amelyet 1952-ben a pozsonyi vár szabadtéri színpadán tartottak, és amely nagy visszhangot váltott ki. 1953-ban egyike volt az első hivatásos népművészeti együttes, a NÉPES megalakítóinak, és ugyancsak ott találjuk az I. Országos Dal- és Táncünnepély, majd a zselízi és a gombaszögi fesztiválok indulásánál, 1957-ben az Ifjú Szivek megalapításánál bábáskodott. Ugyancsak részese volt az első filmezéssel egybekötött hazai magyar néptáncgyűjtésnek, az ő nevéhez fűződik az első, felvidéki magyar néptáncgyűjtéseket közreadó könyv is, a Mátyusföldi népi táncok, és ő volt az első elnöke az 1992-ben alakult Felvidéki Magyar Folklórszövetségnek is. Az „elsőségek listája” természetesen nem teljes, és még nem is szóltunk a további néprajzi könyvekről, kiadványokról, amelyeknek szerzője vagy társszerzője.

Miklósi Péter azon kérdésére, okosan sáfárkodunk-e a saját értékeinkkel, Takács András nemmel válaszolt, mert „egy társadalmi szervezet tudományos, értékmegőrző szempontból soha nem képes helyettesíteni egy állami intézményt. Ki van téve annak a hányatottságnak, viszontagságnak, amelynek ki volt téve a Csemadok is.” S hogy 75 évesen nem bánta-e meg, hogy nem asztalos? „Nem. Úgy érzem, hogy az az élet, amely mögöttem van, számomra elfogadható. Örülök, hogy ezt éltem meg.”

Az est vendégelőadója Écsi Gyöngyi volt, aki szépséges gömöri dallamokat, gyógyító imádságot és népmesét hozott ajándékba – szuggesztív erejű, élményszámba menő előadásával igazi éke volt a Múzeumi Szalonnak.