Orosz fotóremekek 1850–1950

Alexander Rodcsenko felvétele Majakovszkij Erről (Pro eto) című 1923-as kötetének borítójáraA Fotóhónap keretében megrendezett tárlat közel nyolcvan képből álló anyaga Anatolij Zlobovszkij magángyűjteményéből származik. Egyik fő célja a korai, kevésbé feltérképezett irányzatok bemutatása, ami egyrészt hozzájárul az ismertebb avantgárd törekvések előzményeinek megvilágításához, másrészt igazolja az orosz fényképművészet fejlődésének szervességét, ezen folyamat egységességét.

Az oroszországi fényképészetben az első művészi megnyilvánulások az 1870-es években jelentkeznek. A művészi kifejezés szándéka mellett a fotográfia csakhamar néprajzi és szociográfiai szerepet is betöltött, és ez a kettősség, vagyis az autonóm művészi ábrázolás és a társadalmi dokumentálás elkülönülése végig meghatározó maradt. A századfordulón Oroszországban is elterjedt a képzőművészet és a fényképészet kölcsönhatásából létrejött, a pillanatnyi hangulat visszaadására törekvő piktorializmus. Ennek az impreszszionisztikus-szecessziós irányzatnak csak a közelmúltban váltak elismertté az új technikák, kompozíciós elvek, a tudatos stílusformálás terén szerzett érdemei. Sok szakértő ma úgy véli, hogy a piktoriális fotográfia szemléletével szembehelyezkedő avantgárd mozgalom paradox módon tulajdonképpen az előbbiek innovációit kamatoztatta tovább. Ez a nemzedék, melynek számos képviselőjét ma az egyetemes modern képzőművészet megalapozójaként tartják számon, a forradalmat követően hirtelen gyorsasággal a világ élvonalába röpítette az orosz, vagyis immár szovjet fényképészetet. A tárlat anyagát időrendben a szocialista realizmus jegyében készült, félig dokumentáló, félig idealizáló, rendszerint a sajtó számára készült képek zárják.

A válogatás legizgalmasabb részét minden bizonnyal az avantgárd, konstruktivista vonal művei képezik. Ezek abból az időből származnak, amikor az orosz művészetet többek között Ejzenstejn, Majakovszkij, Mejerhold és Malevics újításai fémjelezték. A fényképészetben Liszickij mellett Alexander Rodcsenko neve vált a legismertebbé, a kiállításon két kép is szerepel tőle. Az egyik Majakovszkij Erről (Pro eto) című 1923-as kötetének borítóterve, melyen jól szemügyre vehető a montázs alkalmazásának rafinált könnyedsége. A szokatlan látószögek és a rendhagyó kompozíció hatásos dinamikát kölcsönöztek Rodcsenko munkáinak, melyek remekül érvényesültek az alkalmazott művészet, így a könyvgrafika vagy a plakáttervezés terén. Az új formanyelv követői közül a gyűjteményben kiemelt helyet foglal el Eliezer Langman és Alekszander Hlebnyikov innovatív munkássága. Rajtuk kívül Borisz és Elizaveta Ignatovics, Regina Lemberg, valamint a Bauhaus-abszolvens Leoni Noiman egészítik ki a tárlaton szereplő modernisták névsorát. Ebben az időben a fényképészetre nagy hatást gyakoroltak a filmben használt technikák, ahol a szovjetek, elsősorban Ejzenstejn, Pudovkin és Vertov szintén úttörőknek számítottak.

A sztálini diktatúra okozta ferdülések csakhamar ezen a területen is éreztették hatásukat. A fényképészetet a propaganda szolgálatába kényszerítették, a kultúrpolitika az absztrakt, konstruktivista művészeket, így Rodcsenkót is formalistának bélyegezte. A harmincas években már csak a fotóriporterek részesültek hivatalos elismerésben, a művészi fotográfiát amatőrizmusnak kezdték tekinteni, nem lehetett belőle megélni, és újjászületésére a hatvanas évekig kellett várni. Ennek ellenére a fotózsurnalisztikában is születtek komoly értékek, annak köszönhetően, hogy a „hivatásos” fényképészek is elsajátították a konstruktivisták által meghonosított új látásmódot. Michail Gracsev, Arkagyij Sajchet, Max Alpert és Dmitrij Debabov képei általában ünnepi felvonulásokat, seregszemléket, szpartakiádokat ábrázolnak, a távolról vagy nagyon magasról készített felvételek a szocreálra jellemzően a monumentalitás benyomását próbálják elérni.

A tárlaton a modern orosz történelem és kultúrtörténet számos fontos alakjának portréjával és körülbelül tíz szerző önarcképével találkozhatunk. Az előbbiek közül például Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij, Majakovszkij, Saljapin, Lenin és Sztálin fényképe látható, míg az önarcképek az alkotók művészi hitvallásaként is értelmezhetőek, így jól illusztrálják az 1850 és 1950 közötti időszak stílusváltásait. A kiállítás egyik kurátora, Irina Csmireva szerint az orosz fényképészet fejlődése az ikonfestészet útjához hasonlítható, mivel a kezdetektől egyfajta kanonizálódáson ment keresztül, és bizonyos elvek az éles fordulatok ellenére is többé-kevésbé változatlanul megőrződtek. A tárlat azonban azt is jól példázza, hogy a 20. században – és Oroszországban különösen – mennyire determinálták a művészetet a társadalmi és politikai események.