Örömet adni a táj szépségével

„Tájképeimmel is arra szeretném az embereket rávezetni, hogy egy kicsit jobban odafigyeljenek a természetre” Somogyi Tibor felvételeEgy életmű képei, melyek látványát a festő a folyton változó, elmúló-újraéledő-megújuló tájból, mindenekelőtt az imádott és csodált Duna környékéről és a Garam vidékéről merítette, s a természet iránti határtalan szeretettel ragadta meg. Lábik János jubileumi kiállításának képei ezek a párkányi Városi Galériában. És nem csak ott, hiszen az anyag a párkányi bemutatót követően továbbvándorol majd más kiállítóhelyiségekbe.

Lábik János a képzőművészet örök elkötelezettje. 1982-ben alapító tagként hívta életre a Párkányi Képzőművészeti Szakkört. Négyéves gyűjtőmunkával össze tudott szedni anynyi képet, amennyivel hivatalosan is sikerült megalapítani a pincegalériát – ez később új épületbe, a mai helyére költözött Városi Galéria néven. A galériaalapítás ötletével Lábik János abból indult ki, hogy rengeteg idegen megfordult és ma is megfordul a párkányi fürdőben, s annak idején, ha a fürdővendégek között voltak, akiket a képzőművészet is érdekelt, szívesen néztek volna meg egy-egy kiállítást, kénytelenek voltak Esztergomba átmenni. Lábik János úgy gondolta, miért nem teremthetnék meg számukra és természetesen a párkányiak, valamint a közelebbi-távolabbi érdeklődők számára ezt a lehetőséget egy helybeli galéria létrehozásával.

A képzőművészeti alkotás szeretetét gyerekkorában szívta magába.

„Édesapám szobafestő-mázoló volt, és ő festegetett, elég sok képet hagyott hátra, amelyek közül a galériának is ajándékoztam” – mondja.

A jubiláló festő komolyabban először Pilzenben foglalkozott a rajzolással-festéssel. A cseh városban katonáskodott, s olyan tisztek közé került, akik egy alkotócsoportban tömörülve hódoltak a festészetnek. Mellettük, tőlük tanult. Ezek voltak Lábik János első festői szárnybontogatásai.

„A leszerelésemet követően évekig nem festettem, a család szerepelt az első helyen. Amikor aztán felépült a családi házunk, a fiam és a lányom ösztönzésére, akik azt mondták, apuka, üresek a falak, azelőtt festett, miért nem folytatja, elkezdtem újra festegetni.” S hogy e téren művelje magát, 1979-től részt vett az Esztergomi Képzőművészeti Szakkörben, ahol olyan irányítói voltak, mint Novák Lajos Munkácsy-díjas festőművész, Végvári János, Kollár György, Kaposi Endre.

„Hetente kétszer jártam a szakkörbe, nagyon nehéz körülmények között – meséli. – Évekig Komáromon keresztül utaztam, s közben azon morfondíroztam, miért ne lehetne Párkányban is az esztergomihoz hasonló szakkört alapítani. Bár itt is működik a szakkör, a mai napig különböző szakkörökkel tartom a kapcsolatokat, például az oroszlányival, valamint több művésztelepen is részt vettem.”

Ezek eredményeként 1981-ben lépett először a nagyközönség elé. E kiállítást a Csallóközi Múzeumban rendezték meg.

Édesapjától nemcsak a festészet szeretetét örökölte, hanem a témát is, a tájat, amelyhez mind a mai napig hű maradt. „Édesapám imádott horgászni. Talán ez sem véletlen, hiszen nagyapám halászgazda volt, hét vagy nyolc emberrel dolgoztatott. Én mentem édesapámmal, mert magam is sokszor fogom a kezembe a horgászbotot, és fokozatosan megszerettem a tájat, a természet lett a mindenem. A tájképeimmel is arra szeretném az embereket rávezetni, hogy egy kicsit jobban odafigyeljenek a természetre. Mert az utóbbi időben nagyon elhanyagoljuk, tönkretesszük magunk körül az élővilágot. Absztrakt képeim is vannak, ám azért festek szívesebben tájképet, hogy a természetből becsempésszek egy picit a lakásokba, ily módon próbálok örömet szerezni az emberek számára.”