„Örökké él, kit igazán szeretnek”

A kiállítás dokumentum-, kép- és hanganyagában, kosztümöket, kellékeket felsorakoztató tárgyaiban a gyerek- és ifjúkortól indulva a felívelő pályát megrajzolva, majd a pálya csúcsáig elérkezve, a leghíresebb szerepet, a Manont pedig sokféleképpen kiemelve elevenedik meg az a legenda, amit Házy Erzsébet képvisel.

Mivel mással lehetne csalogatóbban invitálni a leendő közönséget erre a kiállításra, mint a bevezető tabló fő és a „legendáról” mindent összefoglaló szövegével, amely a műfaj egyik legnagyobb értőjétől, Szinetár Miklóstól vett idézet: „Több nagy korszak volt az opera történetében. Az egyik ilyen a hatvanas és hetvenes évek világa. Melis György, Ilosfalvy Róbert, Réty József, Sándor Judit, Bende Zsolt, Kelen Péter és még sokan mások, közöttük is emlékezetes Házy Erzsébet. Gyönyörű hang, nagy színpadi tehetség és csodálatos női jelenlét. Ezek mind együtt voltak ebben a nagyon szép, törékeny és mégis rettenetesen erős művészben, aki ha bejött a színpadra, bizony nem nagyon lehetett másra figyelni. Egyszerre volt varázslatos díva, primadonna és hibátlan zeneművész. Egyéniség volt, aki nem hasonlított senkire, és nem volt senki, aki hozzá hasonlított.”

Ahogy Szinetár Miklós jeles névsorában is ott ékeskedik Melis György, méltán az első helyen, Clementis Tamás, a Magyar Állami Operaház magánénekese is Melis Györggyel kezdte a pozsonyi kiállítást megnyitó beszédét. A magyar operajátszás megkerülhetetlen alakjától kölcsönzött idézetet továbbfűzve, hogy „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a kiválasztottak”, tette nyilvánvalóvá rögtön az elején: „Házy Erzsébet a kiválasztottak kiválasztottja volt”. A Magyar Állami Operaház aranykorának egyik oszlopos tagjaként „egyszemélyes magánmitológiát teremtett”. Nem véletlen, hogy ezerarcú előadóként emlegetik még ma is, vannak szerepei, melyek egybeforrtak a nevével. „Egy egyszeri, megismételhetetlen zenei zseni volt” – fogalmazott Clementis Tamás.

A megnyitó szövegéből a számokban ránk maradt tények is alátámasztják a magasba emelő jellemzéseket. Az egész álomszerűen kezdődött, gyorsan felismerték tehetségét: 22 évesen, 1951-ben került a Magyar Állami Operaházba, 4 nyelven beszélt, kiválóan zongorázott. Pályafutása során 62 főszerepet énekelt el. Életművében az operaházi és operett főszerepek mellé 16 nagylemez, 12 filmszerep társult. A Manont, melynek címszerepével beírta magát az operatörténelembe, a bemutató évében több mint negyvenszer játszották, amire a mai napig nem volt példa, és utána több mint 10 éven át folyamatosan repertoáron tartotta az Operaház.

Clementis Tamás magától Házy Erzsébettől is a legkifejezőbb idézeteket választotta ahhoz, hogy beszédében felelevenítse emberi és művészi személyiségét, életigazságait: „Állandóan elégedetlen vagyok önmagammal, mert túlságosan magasra rakom a mércét. Művészetet kis ambícióval nem érdemes csinálni” – így hangzik egyik tartósan helytálló mondása. Majd a másik: „Csak égve tudok élni. Azt persze nem tudom, hogy meddig lehet így élni.” És a végső és elkerülhetetlen: „A tehetség nem múlik el, nem lehet sem megszerezni, sem elveszíteni. Csak bele lehet halni.” Ám ahogy a Clementis Tamás által idézett Melis György szavai is hangoztatják: „Aki egyszer is láthatta, soha nem felejti, aki nem, örökké sajnálhatja. Mert csak az hal meg, kit elfelednek, örökké él, kit igazán szeretnek.” Pontosan erről szól tisztán, nagy tisztelettel és tovább éltetőn a pozsonyi kiállítás.

Tegyünk a fentiek mellé, a képet árnyalandó, még egy idézetet a kiállítás egyik tablójáról, Horváth Ágnes író szavait: „Hogy irtózott mindig az egyedülléttől. Félt, rettegett, mint gyermek a sötétben. A fényt, a világosságot, a társaságot szerette. Nem akart ő abban tündökölni, inkább eggyé válni vele, beleolvadni.”

Újfent hangsúlyozva: Puccini Manon Lescaut-jának címszerepe sokféleképpen van jelen a Brämer-kúriabeli kiállításon. Mélyen megérintő igaz gyöngyszem az anyagban a korabeli karos lemezjátszón még ma is csillogóan forgó régi bakelitlemez, amelyet a belepréselt hang mellett az idő is jócskán barázdált: mégis ez az igazi hagyaték, hangzásban és emlékidézésben is, lévén az eredeti, a valós múlt, a halhatatlan, az örökké tartó.

Mellette ott van a Clementis Tamás által az enyészettől megmentett és saját kezűleg restaurált Manon-jelmez: a kiállítás mitikus közegében teljes pompájában hat ránk aurájával a második felvonás híres arany kosztümje, melyben Házy Erzsébet az Ékszer áriát énekelte. „Szépen, tisztán, kacéran, halálosan és fájdalmasan, szerelmesen énekelt, játszott, átlényegült, belebújt a szerepbe” – ezt már a Manonról szóló tabló közli a látogatóval.

Hang és jelmez a múltból. De a megnyitón a jelenben is csodálatosan szóltak a Házy Erzsébetet emlékeinkből visszahozó híres áriák, köszönhetően Bordás Máriának, a 2021-es Házy Erzsébet Nemzetközi Tehetségkutató Énekverseny különdíjasának, akit Patkoló Anikó zongoraművész kísért.

A kiállítás kurátorai Klemen Terézia, a Lehár Ferenc Polgári Társulás elnöke és Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója, aki jelezte, hogy Az évszázad Manonját szeretnék a jövőben más helyeken is kiállítani. Így legyen, mert megható szépségeket, a magyar operajátszás Pozsonyból származó legendájának felhevített izzását, sok tudást, a különféle médiákkal megörökített aranykor feltámasztását, az opera útjait rejti magában ez a gondos múzeumi munkával megteremtett, kivételes anyag.