Őfelsége hűséges szolgája

Oldřich Kaiser – ez a film az ő filmjeNem ígér mást, csak szórakoztatást. Persze nem habkönnyűt és pusztán megnevettetőt - ez nem az ő műfaja, mint ahogy Bohumil Hrabalé sem, kinek rövidke elbeszélését, a Baltazár úr halálát rendezői pályájának rögtön a legelején vitte filmre, majd ezt követte a világ legrangosabb filmes elismerésével kitüntetett Szigorúan ellenőrzött vonatok, később a Pacsirták cérnaszálon, majd a Sörgyári capriccio és a Hóvirágünnep. Bár dolgozott mások írása nyomán is (Vladislav Vančura, Zdeněk Svěrák, Vlagyimir Vojnovics), a leghűségesebb mégiscsak Hrabalhoz volt. Tizenkét éves szünet után most ismét egy Hrabal-művel tért vissza a moziba. Az Őfelsége pincére voltam bemutatójára úgy vártak Csehországban, ahogy hazai filmre már nagyon régen, talán csak a hajdani új hullám egy-egy darabjára a hatvanas években. És ugyanilyen várakozás előzi meg a Pincér külföldi megjelenését is. Ott, azokban az országokban, ahol Jiří Menzel neve fogalommá vált az elmúlt évtizedek során, friss filmje a nagy visszatérés ünnepe lesz. S mivel Menzel sem próféta a saját hazájában, az igazán nagy elismeréseket bizonyára külföldön fogja begyűjteni, főleg azokon a helyeken, ahol film nélküli éveit színházrendezőként töltötte.

Az Őfelsége pincére voltam Bohumil Hrabal írói pályafutásának legfényesebb gyöngyszeme. Kisregény. Súlyos regény. Több mint száz kisebb-nagyobb jelenet, izgalmas történet, anekdota, nem egy – legalább három egész estét betöltő filmre való anyag. Egy kedves, jószívű, céltudatos pikolófiú felnőtté érése a háború előtti, majd a náci megszállás alatti Csehszlovákiában, élete kisebb csetléseivel és nagy botlásával, amikor inkább tudatlanságából eredően, semmint számításból azok soraiba keveredik, akik a hatalmat szolgálják. A pénztelen pincérből aztán milliomos szállodatulajdonos lesz, története azonban mégsem itt ér véget, hiszen zuhanása elkerülhetetlen. Mérnöki pontossággal megkomponált, mélyen filozofikus, gondolatgazdag és eseménydús regényében, amely a hatvanas évek második felében ér véget, Bohumil Hrabal az emberi lélek felemelkedésének páratlan eposzát írta meg, regénye a modern közép-európai irodalom már eddig is rengeteg kiadást megért kulcsműve.

Hatalmas terhet vett a vállára Jiří Menzel. Filmre vinni egy ilyen lenyűgöző szépségű, ugyanakkor megrendítő művet, amely a lehető legkülönbözőbb mozaikokból rakja ki a főhős vakító történetét, a létező legnehezebb vállalkozás. Ebbe nagyon könnyű beleveszni. Maga Hrabal is azt írja regénye utolsó lapján, hogy „Remélem, hogy egyszer majd lesz időm és bátorságom a szöveget újra és újra átgyúrni, és bizonyos klasszikus igényekhez idomítani, vagy pedig – engedve a pillanat hatásának, és feltételezve, hogy letörölhetném a képek első spontaneitását – ollót ragadni és kivágni azokat a képeket, amelyek az idő múlásával is megőrizték frissességüket.” Majd hozzáteszi: „És ha már nem lennék a világon, tegye ezt meg valamelyik barátom. Vágjanak össze a szövegből egy rövid novellát vagy egy hosszabb elbeszélést.”

Hrabal vágya nem válhatott valóra. Nem volt sem ideje, sem bátorsága újraformálni a szöveget, váratlanul (tíz évvel ezelőtt bekövetkezett) halálával még a film forgatókönyvének a megírásából is kiszállt. Jiří Menzel így maradt teljesen magára e meglehetősen gazdag anyaggal, s neki magának kellett – ahogy Hrabal mondogatta – copfba fonnia ezt a nagy erővel hullámzó, több mellékágon folyó történetet. Dolgozott is a forgatókönyvön rengeteget, újabb és újabb verziókat készítve jutott el a felvételek megkezdéséig, megküzdve sokféle nehézséggel, de legfőképp a hatalmas elvárással, amellyel minden egyes alkalommal meg kellett harcolnia, ha Hrabal-műhöz nyúlt.

Csalódást most sem okoz, legfeljebb azoknak, akik szabadon csemegéznek a regényből, fejből idézik különböző jeleneteit. Őket viszont aligha tudná kielégíteni bárki is, esetleg egy olyan rendező, aki többrészes tévésorozatban a mű első mondatától az utolsóig mindent filmre vinne. Ez a lehetőség Menzel számára is adott volt, érthető mód erre mégsem vállalkozott. Ő a nehezebb megoldást választotta: kedvére válogatott a hrabali történetek között, s úgy fűzte őket egymásra, ahogy rendezői tudása, több évtizedes tapasztalata diktálta. ĺgy aztán az ő olvasatában láthatjuk mindazt, ami a regénynek csupán egy bizonyos része. S nem biztos, hogy az, amelyre néző vagy kritikus egyformán vágyik. Lehet tehát fanyalogni, ítéletet hozni, hiányérzetről beszélni. Akinek ez kevés (még két órában elbeszélve is), vagy nem teljesen egyenlő azzal az élménnyel, amelyet olvasóként kapott, az már elkezdheti falni vagy újraélvezheti az írott szó, a prózában megkomponált képek varázsát.

Menzel a kihagyott évekkel sem felejtette el a filmkészítés tudományát. Friss műve, még ha le is lassul pár ponton, nagy élmény az emberi történetekre éhes nézőnek, aki azért ül be a moziba, hogy lelkileg-érzelmileg feltöltődhessen végre, hogy a közelébe férkőzhessen olyan embereknek, akikkel a saját életében is találkozhat, ha nyitott szemmel jár. Szép film, értékes film, statiszták százait megmozgató, nagyszabású mozi az Őfelsége pincére voltam. Semmivel sem gyengébb, mint a Vonatok, a Sörgyári capriccio vagy a Hóvirágünnep. Csupán más. Egészen más. De ez a Hrabal is az a Hrabal, és ez a Menzel is az a Menzel. Bár ennyi érzékiséget még sem az egyiktől, sem a másiktól nem kaptunk, legalábbis nem ennyire esszenciálisan. A színészek közül mindenki a legjobb formáját hozza. A szlovák különítmény minden tagja (Martin Huba, Marián Labuda, Zuzana Fialová, Milan Lasica) remekel, nagyszerű a német Julia Jentsch, a cseh Petra Hřebíčková, két jelenetben a rendező magyar barátja, Szabó István, de elsőként és mindenekelőtt: Oldřich Kaiser. A pikolófiút alakító bolgár színész, Ivan Barnev, akit Szófiából hozott Jiří Menzel, ottani színházi rendezéseiből, bármennyire ügyes is, akkora súllyal nem tud jelen lenni a vásznon, mint idősebb, egyre mélyebb ráncaival is tiszta tekintetű, nagy erejű prágai kollégája: Oldřich Kaiser. Neki már szavak sem kellenek ahhoz, hogy beszéljen. Egyetlen nézésével egy egész életet képes elmesélni. Ez a film az ő filmje. Még azokban a jelenetekben is, amikor csak a hangját halljuk, s Barnevet látjuk.