Nyugdíjas évek új, békés otthonban

Lampert Marika és Nyitrai Ilona a nevelőkből kettő Amikor úgy éreztem, ideje már megpihenni, ide jöttem – mondja a 92 éves Kati néni. Ő az egyetlen, aki nap mint nap a párkányi „gondozottak házában” is szülőfalujának, Helembának a népviseletébe öltözik. A többi korosabb hölgy már vagy régen „átfordította a viseletjét”, vagy túl fiatal hozzá, hogy efféle hagyományra egyáltalán emlékezzék.

A gondozottak háza nem kifejezetten öregotthon. Az előírások szerint csupán az olyan hatvan éven túli idős emberek kerülhetnek oda, akik képesek önmagukról gondoskodni: felöltözni, egyedül enni, használni a mellékhelyiségeket... Ám vagy saját lakás hiányában, vagy az életkoruk miatt már nem élhetnek egyedül!

Kevés ilyen típusú intézmény van Szlovákiában, mint a párkányi. A katolikus paplakkal egybeépített épület eredetileg iskolaként szolgált, s a hetvenes évek elején lett a nyugdíjasok otthona. Szándékosan nem írom azt, hogy végső menedéke, mert egyáltalán nem ezt a célt szolgálja. A végső menedék, ahogy ezt majd mindenki tudja: az elfekvő, illetve az olyan, szintén kórházszerű nyugdíjasotthon, ahol egy szobában két-három (vagy több) öregecske fekszik, s esetleg csak egy függöny választja el őket egymástól. A gondozottak házában viszont olyan idős emberek laknak, akik egy-egy garzonszerű szobát mondhatnak a magukénak. A saját bútoraikkal berendezve. A földszintes épület homlokzatát nemrég újították fel, s az utcára néző ablakokra rács került.

– Ez nem le- vagy elzárást jelent – magyarázzák a gondozónők. – Inkább valamiféle önvédelemről van szó. Részint, mert a lakóink egyike-másika esetleg olykor elfelejti becsukni az ablakot, másrészt pedig a járókelők (főleg a „szórakozó” kamaszok) eddig könnyen benyúlhattak a szobákba.

A rácsok nem igazán zavarnak senkit, a legtöbb ablakban viruló muskátlihajtások bókolnak ki a habos függöny mögül. Az egész ház olyan, mint egy kis szálló. Apró, de szépen berendezett szobákkal. Közvetlenül a bejárattal szemben van a társalgó, és bár szinte mindenkinek van külön televíziója is, a nap nagy részében itt nézik a közöst a lakók.

– Tudja, kedveském, mi már csak így elvagyunk magunkban – mondja a maholnap nyolcvanöt éves Mari néni. – Nem is a televízió a fontos, inkább a beszélgetés. Mintha egy nagy család lennénk...

A család

Saját bútoraikkal rendezhetik be a szobájukat... A legtöbb itt lakó nyugdíjasnak van családja. Nagymama- és nagypapaforma idős emberek, akik a gyerekeik kedvéért (?) választották ezt az életformát.

– Panellakásban nehéz több generációnak együtt élnie – ecseteli Jolika néni. – Három gyereket neveltem fel, ha nem számítom a testvéremtől hozzánk került fiút. Egyikük sem családi házban él, ráadásul az édesanyám a „fogadott” fiamra hagyta a saját családi házunkat is. Pedig amikor az uram meghalt, arra gondoltam, visszaköltözöm a szülőfalumba. De a végrendelet után másképp állt a világ... Nem szóltam én különösebben senkinek, csak beadtam a jelentkezőpapíromat. Csodálkoztak is a gyerekeim, hogy miért ezt választottam. A közelben élnek ők is, gyakran meglátogatnak. Mondtam nekik, szeretném úgy leélni a nyugdíjas éveimet, hogy ne legyek senki terhére. Már vannak unokáim, dédunokáim is, kevés a hely.

Ezt valahogy hasonlóan gondolja mindenki, aki néhány négyzetméternyi területet a magáénak mondhat egy ilyen házban. Mégis nehéz elfogadni, hogy ebben a mondatban van benne az egész életük: „Ne legyek senki terhére!...”

A nyugdíjas hétköznapok egyébként itt is hasonlóak, mint a ma már egyre ritkábban, és leginkább faluhelyen fellelhető többgenerációs családokban. Azzal a különbséggel, hogy a lányok, menyek vagy unokák helyett négy gondozónő – Lampert Mária, Nyitrai Ilona, Kovács Ilona és Magyari Edit – segíti az idős embereket.

Lampert Mária íratja fel, hozza el és osztja ki a szükséges gyógyszereket, s emellett ő intézi a gazdasági ügyeket is. Ami annyit tesz, hogy beszedi a heti borotválás, takarítás és hasonló műveletek után kiírt pár koronát. Azután elkönyveli, majd leadja a járási, pontosabban a körzeti hivatalban. (Elképzelhető, hogy januártól ez majd a városi hivatalhoz tartozik.) Egy borotválás öt koronába kerül, de ezt ritkán végzik a gondozónők, inkább rábízzák egy szakavatott borbélyra. A nagyfürdetésért nem kell fizetni, az ebédkihordás naponta hét koronába kerül, a takarítás heti negyvenbe. Az ezer korona körüli lakbért a lakásszövetkezetbe utalják, az ő alkalmazottjaik végzik az épületben a karbantartást. A gondozottak házában lakók maguk osztják be a nyugdíjukat. Abból fizetik a lakbért, és a napi meleg ebédet is. A reggelit és a vacsorát vagy önmaguk veszik meg, vagy pedig – ami a gyakoribb – a gondozó nővérek összeírják, kinek mire van szüksége, és elintézik a napi bevásárlást. Ez utóbbi megoldás a kényelmesebb, hiszen az idős emberek nem szívesen járják naponta a boltokat. Kivétel természetesen akad, van olyan lakó is, aki maga süt és főz. Bordács bácsi, az egykori sofőr szakácsként is megállja a helyét a közös konyhában. És viszi a szép magasra kelesztett, ínycsiklandozó kalácsokat a közelben lakó unokáknak. Ő egyébként unikum a maga nemében, mert neme és 72 éve dacára varr is. A házban az összes terítő az ő keze munkáját dicséri, de ha kell, a lakók ruháinak kisebb-nagyobb igazítását is elvégzi. Az idős nénik között többen is vannak, akik az épület mögötti udvaron megtisztítottak a gyomtól-fűtől egy-egy kiskertnyi részt, amit aztán beültettek virággal, eperpalántával, zöldséggel. Úgy, mint valamikor régen a saját háztájiban.

– Az idős emberek nálunk hasonlóan élnek, mint egy önálló lakásban. Nagy szó, hogy a saját bútoraikkal rendezhették be a szobájukat, és akkor csukják magukra az ajtót, amikor akarják. Szerintem sokkal több ilyen házra lenne szükség – mondja Lampert Mária. – Ami ezt az intézményt a szoba-konyhás nyugdíjaspanziótól megkülönbözteti, az az, hogy itt a fürdőszobák és a vécék is közösek. Az épületet estefelé maguk a lakók zárják kulcsra. Bárki nyugodtan kimehet bármikor, s ha meg szeretne látogatni valakit, akár több napra is elutazhat. Csupán csak be kell jelentenie, nehogy keresni kezdjük. Ide is gyakran jönnek a hozzátartozók, nagyobb ünnepek alkalmával pedig a helyi diákok kedveskednek műsorral, apró ajándékokkal az öregeknek. Amíg ő maga is nyugdíjba nem ment, Filakovszky tanító néni hozta rendszeresen a szlovák alapiskolásokat. Most Kénessy Anna és Izsák Ferenc jóvoltából a magyar alapiskolások járnak el hozzánk.

Jó az, ha jó a szomszéd

Arról, hogy az élet mennyire nem ér véget a gondozottak házába való beköltözéssel, a négy gondozónő – állításuk szerint – órákig tudna mesélni. Jelenleg huszonnégyen laknak a házban, köztük egy sokgyermekes, nyugdíjas pedagógus házaspár is. Egyébként a nők vannak többen, összesen tizenheten. És ahogy az már lenni szokott, néha előfordulnak súrlódások, viszályok is, mint afféle szomszédok között. Ilyenkor rendszerint a gondozónőké a békítő szerep. Emellett van egy házirend, és vannak íratlan szabályok, melyeket mindenkinek illenék betartania. Például a túlzott szeszfogyasztás tilalma. A férfiak esetében ezt nem könnyű ellenőrizni, sőt a gondozónők között is vita tárgyát képezi, hogy ha észreveszik az üveg bort, akkor kiöntsék vagy sem. Hiszen a legtöbb idős ember gyógyszert is szed a különféle nyavalyáira. A legaranyosabb történet viszont arról szól, hogy nemrég az egyik hetvenkét éves bácsi barátnőt csempészett be a szobájába, aki három napig nála aludt. És a gondozónők törték a fejüket, hogy most szóljanak-e érte, vagy sem. Előny is, hátrány is egyben, hogy a gondozónők csupán hétfőtől péntekig, és csak napközben dolgoznak. Valahogy úgy, mint a kijáró gondozónővérek, akik saját otthonukban látogatják meg a magányos öregeket, és segítenek nekik a házimunkában. Esténként és a hétvégeken gyakorlatilag magukra maradnak a ház lakói. Persze, ha a szükség úgy hozza, lehet segítségért telefonálni, de az idős emberek elsősorban egymásra vannak utalva.

Ha valaki elmegy...

Bevásárlás: Kovács Ilona és Magyari Edit, a másik kettőA szerző felvételeiNyitrai Ilona tizenhét éve dolgozik itt. Elmondta, hogy nagyon sokan jelentkeznek náluk lakónak, de az elhelyezés nem rájuk tartozik.

– Az igényléseket a városi hivatal szociális osztályán vezetik. Az egyik alapfeltétel, hogy az illető nyugdíjas párkányi lakos legyen. De mert ezek a lakások csak akkor kiadók, ha valaki elmegy vagy elhalálozik, még így is van, hogy évekig kell egy-egy üres szobára várni. Hogy meddig lakhat itt valaki, nincs életkorhoz kötve. Az előírások szerint addig, amíg tud magáról gondoskodni. De van olyan lakónk is, aki tizenöt éve itt él, már alig mozdul ki a szobájából, viszont úgy megszokott nálunk, hogy ha elvinnék, belehalna. Elköltözni ritkán költöznek el a lakók, gyakoribb az, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, illetve állandó ápolásra szoruló idős embert valamelyik családtagja hazaviszi. Ha nincs ilyen, akkor vagy kórházba, vagy az elfekvőbe kerül. Esetleg a városi hivatal gondoskodik róla. A lakók közül a legtöbben kórházban hunynak el, de volt olyan évünk, hogy hárman is itt haltak meg, egyik pillanatról a másikra. Az érdeklődők szokták is mondogatni, „Nem kívánom a halálát, hogy a helyére kerülhessek!” Én nem hiszem, hogy minden hozzátartozót el kell ítélni, amiért nem veszik magukhoz ezeket az idős embereket. Gyakran megesik, hogy maguk az itt lakók sem akarnak a gyerekeikkel élni. Nem jönnek ki jól egymással, hiszen megszokták, hogy a maguk urai. Nagyon sokszor hallottam már itt, hogy „a fiatalok mindig mindent másképp, és legföképpen rosszul csinálnak...” De van olyan is, hogy a családtagok még dolgoznak, s esetleg két-három gyermeket is nevelnek egy szűkös panellakásban. Ahol szintén nem érezné jól magát a saját életritmusához szokott idős ember. Arról már nem is beszélve, hogy szintén egyedül lenne egész nap. Mert manapság mindenki örül, ha van munkája, s feladni nem lehet, hiszen egyszer mindannyian nyugdíjasok leszünk.