Nyolcvan esztendő magasában

Senkinek nem olvassák annyian a verseit, mint az övéitSomogyi Tibor felvétele)Neki nem monarchiabeli békeidőt ajándékozott a múló idő, hanem mozgalmasat, szenvedtetőt, felemelőt és földhözverőt.

Elemi iskoláját az akkor már Csehszlovákiához tartozó szülőfalujában, Pelsőcön végezte, amely hajdan Gömör vármegye székhelye volt. A polgárit és a kereskedelmit meg már Magyarországon járta ki, a visszatért Felvidék örömtüzet gyújtó örömében. Ez az időszak csupán hét esztendeig tartott, s az öröm után hosszan tartó üröm következett. Ekkor íródott bele életrajzába, hogy alkalmi munkás Pelsőcön. Költőnek született, verseket írt, de lantját pengetve nem énekelhette meg a mát és a jövőt, az alkalmi munkákból következő gondok és gyötrelmek, no meg az ártatlan emberek deportálása és kitelepítése, folyton-folyvást letaszították őt a Pegazus hátáról. A Sas Andor által jégtörőnek nevezett 1948-as február számára is meghozta a kedvező változást a megváltozhatatlannak látszó időben. Ez erősen hatott életére, hiszen a csehszlovákiai magyarság sok mindent viszszakapott abból, amit a teljes jogfosztottság évei koholt vádak alapján elvettek tőle.

Olyan volt ez a megváltozott élet, mint a jó meleg májusi eső, amely húzza fel a vetést, elindítja a növekedést. Megnyíltak a magyar iskolák kapui, lapok, folyóiratok indultak: Új Szó, Dolgozó Nő, Szabad Földműves, Hét, Új Ifjúság, Irodalmi Szemle, s országos kulturális szervezetként megalakult a Csemadok is, melynek vezetői hamar megtalálták Pelsőcön Dénes Györgyöt, a már publikáló költőt, és elcsalták Pozsonyba, felvették az egyetlen magyar kulturális szervezet központi személyi állományába. Nem sokáig maradt ezen a helyen. 1951-től egészen nyugdíjba vonulásáig (1985) a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztőségének az irodalmi adásait vezette, szerkesztette. Nekem szerencsém volt őt már az ötvenes évek legelején megismerni. Szelíd, visszafogott fiatalember benyomását keltette, pedig azokban az években akármelyik lapunkat ütöttem fel, valamelyikben az ő nevével és a verseivel találkoztam. Aki akkor jelentett valamit bimbózó irodalmunkban, az mind ismerte őt. S legtöbbjük szereplője volt jól szerkesztett, igényes irodalmi adásainak. Kedvelte a mókát, a játékosságot, gyakran előfordult, hogy élesen csengő, tenor hangját elváltoztatva így hívott telefonon:

– Mács Józseffel beszélek?

– Igen – mondtam.

– Itt a titkosrendőrség! Hol járt ön tegnap, kivel találkozott, és miről beszéltek?

Persze, mire végére ért a kérdezősködésének, már tudtam, hogy ő az ugratóm, s ezt a nevetésemmel is elárultam. A rádiónál nem volt könynyű a dolga, én azonban úgy láttam, hogy az ő igazi elhivatottsága nem a rádiózás volt, hanem a versírás. Élete legfontosabb részének tekintette gyorsan terebélyesedő költészetének az alakítását. Nem véletlen, hogy rendezettebb viszonyaink között ő jelentette meg 1952-ben a II. világháború utáni első verskötetet Magra vár a föld címmel, amelyet további kötetek követtek: Kék hegyek alatt, Hallod, hogy zengenek a fák?, Évek hatalma, Az idő börtönében, Mélység fölött, Szemben a mindenséggel, Fenyéren boróka, Virágzó némaság. E nagyon termékeny évekre datálódik, olvasom róla, hogy csak a hatvanas évek közepén sikerült megszabadulnia a korszakot annyira jellemző sematizmus béklyóitól. Akik utólag bírálták ezért, a szemléletében és a lelkendező optimizmusában vélték felfedezni a bajt (költői tehetségét soha senki nem vonta kétségbe), mi azonban nem egészen így láttuk, az élet akkori színes szemüvegén keresztül néztük vele együtt a bennünket körülvevő, lelkes építésre buzdító világot, s engedtük, sőt kívántuk, hogy a több mint hatszázezer magyar lelkesedésének tüze ránk is átragadjon, s a hevülete a lelkünkön áthatoljon. Ami bennük a lelkesedést kiváltotta, az munkált bennünk is, hiszen együtt éltük meg az öröm mámorában, hogy kiszabadultunk, ha nem is teljesen, az „egyiptomi fogságból”, illetve a brutális szlovák nacionalizmus vasmarok-szorításából, s a sötétség mély verméből kilépve szinte vakította, elvakította szemünket a fény, az élet fénye.

Mikor Dénes Györgynek megjelent az első verskötete, mi, többiek hoszszú ideig még csak lapokban publikáltunk, mégis meghívtak bennünket egy mátyusföldi faluba író-olvasó találkozóra. Dénes Györgyöt, Dobos Lászlót, Gyurcsó Istvánt és engem. Ezen a csendes vasárnap délutánon a kultúrház küszöbét átlépve az volt az első meglepetésünk, hogy a teremben ember ember hátán tolong, a második meg az, hogy egy láthatatlan karmester beintésére rázendített a cigánybanda a Rákóczi-indulóra. És húzta, ismételte a nótát, míg csak el nem foglaltuk helyünket a virággal gazdagon díszített asztalnál. Azóta sem tudom elfelejteni ezt az első író-olvasó találkozónkat, s az ünneplésünkre összegyűlt rengeteg embert. Szégyellem leírni, mégis leírom, hogy (közönségnek és nekünk) könnyben úszott két szemünk pillája! De így jártunk a meghatottsággal számos magyar iskolában is. Dénes György sokat tudna mesélni erről. Ő ugyanis azok közé tartozott, akik nem győztek eleget tenni a meghívásoknak. Örültünk, ha mi is mehettünk vele. Senki nem tudta úgy belehinteni a derűt a komorságunkba, mint ő. Ha a magyarságunkat ért sérelem miatt lógott valamelyikünknek az orra, a vállára csapott, és Buga Jakab énekének az első két sorával vigasztalta:

„Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid nincsen? Jó az isten, jót ád, légy jó remínségben!”

ĺrótársaival szinte hivalkodóan tréfálkozott. Legeslegjobban Bábi Tiborral, aki végképp nem értette a tréfát, de szerette és méltó költőtársának tartotta a tréfamesternek is kiváló Dénes Györgyöt. Egyszer úgy hozta a sors, hogy a költői kvartett (Bábi, Dénes, Gyurcsó, Ozsvald) egyike szalmaözvegy lett, s lakására invitálta barátait. Poharazgatásuknak és magyarságmegváltó szándékuk heves kinyilvánításának az lett a vége, hogy Gyurcsónál maradtak éjszakára, s a kis termetű Bábinak már csak a rácsos gyermekágyban jutott hely. Hogy derűt fakasztó csattanója legyen a fura helyzetnek, Dénes György korán felkelt és a sok gyermekjáték között megkereste a csörgőt, azzal ébresztgette Bábit, aki bódultan felnyitotta a szemét, és csak annyit mondott:

– Hülye Dénes!

Persze senki ne gondolja, hogy nyolcvanéves költőnk élete derű fakasztásával telt el. Lelkét sokszor viharok dúlták fel, amelyek indulatos szavak kimondására ragadtatták. Ennek az volt az oka, hogy jócskán megcsömörlött már attól a rendszertől, amelytől minden tekintetben változást remélt. Ha összefutottunk, én a nemzetiségi politika álnokságait szidtam, ő meg az ország egyre szembetűnőbb romlását. Véleményünk jól kiegészítette egymást. A szemléletében történt változás a verseiben is nyomon követhető volt. Jó szemmel vette észre Görömbei András, aki azt írta róla: „Az elmúlással, az idővel való állandó küzdelem új, érzékenyebb szemléletet hozott Dénes költészetébe. A pusztulással való számvetés, főként az utóbbi köteteiben, új színt jelent, drámaibb, konkrétabb, meggyőzőbb lírai valóságot revelál.” De legeslegjobban gyermekvers-köteteivel (Tücsökhegedű, Pipitér, Bükkfamakk, Zebramadár, Sétálni ment három kalap) figyeltetett fel magára! Kimondhatom bátran: senkinek nem ismerik tájainkon jobban a nevét, mint az övét, senkinek nem olvassák annyian a verseit, mint az övéit. Egymást követő nemzedékek nőttek fel Dénes György nevével, kötetekben megjelent költeményeivel. Ez az ő hasznos, tartalmas nyolcvan esztendejének a legnagyobb eredménye.

Hosszú évekig Pozsony egyik külvárosi negyedében lakott a családjával. ĺrók, költők, képzőművészek fordultak meg nála. A vendégeket mindig szeretettel fogadták. Szállást is adtak a vidékről érkezőnek. Pedig ők maguk is sokan voltak. A mellette ma is hűségesen álló felesége, Margó két lány- és egy fiúgyermeket hozott a világra. Iskoláskorukban a távol eső külvárosból utaztatta őket a Duna utcai magyar iskolába. Idősebb lányuk, Éva, édesapja nyomdokain járva a Szlovák Rádió magyar adásának kulturális szerkesztője, fiatalabb lányuk, Titanilla, a Duna utcai magyar iskola nevelője, Gábor fiuk meg sikeres zeneszerző. Azután, hogy ők a fiukkal, mi meg a lányunkkal lakást cseréltünk, egészen közeli szomszédok lettünk. Az ötvenes évek eleje óta jó családi kapcsolatot tartunk, most meg, hogy már szomszédok vagyunk, még gyakrabban nyitogatjuk az ajtajukat. Mi tagadás, mi őket ma is fiataloknak látjuk, bár Margónak fehér a haja, mint a hó, Gyurkának meg elfáradt a lába, lelassult, nehézkessé vált a mozgása, a látása is veszélyesen megromlott, a szívét is ritmusszabályozó dobogtatja, de az esze még mindig fogékony, s a lelke most is verseket terem. Az öregedés egyre nyomasztóbb terhét hősiesen viseli, s életének a meghosszabbítója nem elsősorban az orvos, a gyógyszer, hanem a naggyá terebélyesedett család, gyermekei és unokái.

Kedves Dénes György, Gyurka, Margó, még hosszú évekig éljetek közöttünk!