Nyári galérialátogatás

Én is készülök követni a példájukat, a távozásra késztető utolsó csepp a pohárban Liliana Moro Bohóc és vörös című, semmitmondó, de a kis terem egész falát betöltő kompozíciója: kislányok emlékkönyvében látható giccs-bohócok váltakoznak vörösre mázolt vászonfelületekkel.

De nem adom fel olyan könnyen, még megnézem a kiállítást reklámozó plakátról ismerős fényképet, Otonella Mocellin és Nicola Pellegrini A káosz, amelyben élünk című alkotását, és maradok. Egy fiatal párt ábrázol hátulról, egymást átkarolva ülnek egy padon. Eddig semmi különös, szoktak szerelmesek így üldögélni, gyönyörködve a tájban, itt viszont egy híd ijesztően otromba vaskonstrukciója szeli át a folyót, a túlsó parton gyárkémények szürke erdeje mered az égre, az egész táj csúf és deprimáló. Nem vidámabb Enzo Umbaca valószínűtlenül szűk és lerobbant konyhája sem, amely olyan, mintha egy mellékhelyiségből csinálták volna át. A proli lét kilátástalanságát enyhítő sör és cigaretta mellett ott a napi tömegbódító agymasszás eszköze, a tévé, képernyőjén Berlusconi szélesen mosolygó arcával. A tévé előtt ülők egyike ugyanilyen mosolyú Berlusconi-maszkot visel, ez Berlusconi szép új világa, a mai olasz valóság. Umbaca egy kisfilmmel folytatja a témát, Berlusconi-maszkos fiatalok provokálják véleménynyilvánításra az embereket Milánó utcáin, abszurd szituációkat teremtve. Abszurd Mocellin és Pellegrini két szemközti falra vetített hintázó párja is. A nagyvárosi kőrengeteg egyik lepusztult házának udvarán leng a hinta, zenei aláfestés helyett a férfi és nő fojtott, szomorú párbeszédét halljuk, miközben a két hintázó szinte sosincs szinkronban, hol az egyik, hol a másik lendül a semmibe, hogy aztán a szemközti falon jelenjen meg. „Túl szomorú vagyok, hogy elmondjam neked” – ez az opus címe.

„A tehetségtelenség tehetséges álcázása”, „feltupírozott semmi” – ilyesféle sommás ítéleteket hallottam gyakorló galérialátogató ismerőseimtől a kortárs olasz művészek munkáiról. Ez így a kiállítás egészére nem vonatkoztatható, de tény, hogy a válogatás nagyon heterogén, már ahogy ez csoportos kiállítások esetében lenni szokott. Turistacsalogatónak pedig egyáltalán nem mondható, talán szerencsésebb lett volna a turistaszezon utáni időkre hagyni. Kár, hogy nincs semmilyen prospektus, ami némi eligazítást nyújtana.

A kilenc éve elhunyt Mária Bartuszová emlékkiállítását ketten nézzük végig. A természetből vett, végletekig letisztult, gyönyörű formák szinte megszállott ismétlése: tojás, mag, kő, víz, ág, rügy, sejt és csíra mind-mind az életről beszél, amely él és élni akar. Fertilitásközpontúságával nagyon asszonyi, mégis rendkívül intellektuális művészet Mária Bartuszováé. Ilyen tömény mennyiségben azonban kissé egyhangúnak hat.

A volt vízi kaszárnya régi korok művészetét bemutató termei konganak az ürességtől, másfél óra alatt mindössze három látogatóval találkozom. Pedig csodálatosak a gótikus szobrok és táblaképek, mintha egy más világba csöppenne az ember, a különös hatást a tompított fények is erősítik. Soha nem hallott nevű, apró települések kincsei: Chrenovec, Pikovce, Poloma, Hozelec, Brutovce, Ľubica, Ďapalovce – az ember szinte azt sem tudja, hol keresse ezeket a falvakat a térképen, és mégis, öt-hatszáz éve olyan gazdagok voltak, hogy remekbe készült madonnákkal, szentekkel díszíthették a templomaikat. Egy-egy szent valóságos jellemtanulmány, a meghökkentően karakteres arcú Szent Miklósok közül is kitűnik a németlipcsei (Partizánska Lupča) aszketikus, tiszteletet parancsoló alakja, szuggesztív tekintete. A chrenoveci Mária halála sokalakos, lendületes kompozíciója, gyönyörűen kidolgozott, expresszív figurái bármelyik nagy múzeum becsületére válnának. A szakemberek a bécsi Érseki Múzeum egyik szoborcsoportjával rokonítják, valószínűleg osztrák mesterek alkotása, nem kis dolog, hogy ilyen mesterművel egy kis Chrenovec büszkélkedhetett. De mestermű valamennyi kiállított alkotás, kár, hogy ennek a sok szépségnek olyan kevés bámulója akad.

A legújabb időszaki kiállítás barokk és klasszicista oltárok miniatűr modelljeit és tervrajzait mutatja be, köztük olyan világhírű templomét is, mint a melki apátságé. A vázlatok zöme csehországi múzeumok tulajdona, a melki oltárt tervező, bolognai származású, de Bécsben dolgozó Beduzzi vázlatát például – több mással együtt – a brünni Morva Múzeum kölcsönözte. Ez az érdekes kiállítás, akárcsak az olasz kortárs alkotók műveit bemutató No Code című, augusztus 28-ig tart nyitva.