Nők az elvarázsolt birodalomban

„Mindannyian cipelünk magunkkal valamiféle érzelmi hagyatékot, amit a szülőktől kaptunkDömötör Ede felvételeA rendezőnő szerint a feminizmus még mint téma sem merült fel a próbafolyamat során. A kortárs angol írónő, színésznő és kritikus darabja nem ezzel foglalkozik. Anyákról és lányokról szól. Szeretetről és gyűlöletről, az anyaság tabujáról mesél.

Lévay Adina nem nyúlt Charlotte Keatley szövegéhez. Az egy-két húzás a Dömötör Varga Emesével való dramaturgiai munka eredménye. A rendezőnő még angliai egyetemi évei alatt olvasta a darabot, amelyet annyira megtetszett neki, hogy hazavitte Budapestre. Most a Komáromi Jókai Színházból érkezett felkérés nyomán az Anyám azt mondta, hogy ne! megmérettetett, és még mindig súlyosnak találtatott. Lévay Adina előadást rendezett belőle a Vasmacska Stúdiószínpadon. A magyar nyelvű ősbemutató után beszélgettünk.

Mi érdekelte a darabban?

Egyrészt a témája. Mindannyian cipelünk magunkkal valamiféle érzelmi hagyatékot, amit a szülőktől kaptunk. Az érdekelt, hogy ettől boldogok vagy boldogtalanok leszünk-e, hogy sikerül-e megszabadulnunk tőle. Másrészt nagyon érdekesnek találtam a darab dramaturgiáját, azt, hogy nem kronológiai sorrendben íródott. Vannak benne időn kívüli, ún. Senkiföldje-jelenetek, amikor a négy generációbeli nő találkozik egy játszótéren, egy homokozóban, egy költői, álombeli, képzeletbeli helyen.

Ott hangzik el, hogy öljük meg anyut.

Ezt a mondatot nem konkrétan kell érteni, én legalábbis nem úgy értettem. Sok olvasata lehet. Attól a pillanattól kezdve, hogy az előadás színpadra kerül, jön a közönség és megtekinti, a szabad asszociációkat már nem tudjuk befolyásolni. Ez a gyönyörűség a színházban. Ha egyszer valamit kiteszel, onnatól fogva a nézők hozzáköltik azt, amit a saját életük, érzelmi világuk szerint még hozzá tudnak költeni. Nincs vége a történetnek.

Miért ezzel a négy színésznővel dolgozott?

Germán Zillével már dolgoztam az Őszi álomban. Szvrcsek Anitát nagyon szeretem. Holocsy Krisztinát érdekes embernek találom, ezért szerettem volna vele dolgozni. Szoták Andreát kevésbé ismertem, de láttam a Mese a halott cárkisasszonyról című előadásban, és nagyon tetszett. A szerepe kényes szerep. Majdnem végig gyerek, azután kamaszodik. Nehéz szerep, de úgy éreztem benne olyan erő lakozik, mellyel meg tudja oldani.

Előző komáromi sikerének, az Őszi álomnak érdekes és izgalmas próbái voltak. Az olvasópróbát, azután hat héttel később a főpróbát például egy temetőben tartották. Az Anyám azt mondta, hogy ne! próbafolyamata alatt meglátogattak egy iskolát.

Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne megeleveníteni egy gyermeket a színpadon. Abban egyetértettünk, hogy nem az infantilis gyermek felé kell mennünk, hanem a gondolat- és érzelemvilágát elkapni. Ha ez sikerül, mindegy, hogy az ember öt-, húsz- vagy hatvanéves. Felkerestünk egy iskolát, és próbáltunk másképp figyelni a gyermekekre, az ő szemszögükből nézni a világot.

Erős az előadás képi világa. Homokban mászkálnak, térdelnek a szereplők, homokban áll a zongora. Körben a háttérben szeletekben lóg a felhős ég. Az előadás bátor plakátján pedig egy meztelen nő áll a zongora mellett.

Amikor az előadáson dolgoztam, René Magritte belga festő képeit nézegettem. Az egyik festményének az a címe, hogy Elvarázsolt birodalom. Gadus Erika tervezővel azt mondtuk, ez a világ mond valamit. Nagyon inspirált bennünket. Elkezdtünk beszélgetni. Mindig úgy dolgozunk, hogy én mondok valamit, ő arra válaszol valamit, végül kikristályosodik, ami nekünk kell. Szerintem Gadus Erikának egészen különleges teret sikerült a stúdióba varázsolnia.

Az Őszi álom előadásának egyik alkotóeleme volt a zene.

A zene ezúttala a kort jelöli. Azt, hogy melyik évben járunk. Itt ez a négy harminc év körüli színésznő, akik gyermekeket és öregasszonyokat is játszanak az előadás során, közben ott az egész huszadik század, kell a támpont a nézőnek. A zene segít beazonosítani a kort. Kellett egy zenei rész a Senkiföldjének is, ami nem visz a hatvanas, hetvenes évekbe, hanem időtlen. Így találtunk Dömötör Varga Emese dramaturggal egy Vivaldi-feldogozásra. Nem zenekar szólaltatja meg, hanem emberi hangok .

Felix fiával az egész próbafolyamat alatt a színházban laktak. Anyaként és rendezőként milyen volt ez az időszak?

Mindig így dolgozom. Felixet háromhetesen már a színházban pelenkáztam. Boldog, hogy színházban nő fel, én pedig megszoktam, hogy velem van. A legelején, amikor a szülés után elkezdtem dolgozni, nehéz volt a két próba közötti időben úgy foglakolzni vele, hogy közben nem rendezek. Megtanultam, hogy amikor dolgozom, nincs sok időm rá, de azután annak az időnek, amit együtt töltünk, minőségi időnek kell lennie. Amikor vele vagyok, nagyokat játszunk. Ám ha bemegyek a próbaterembe, csak a darabbal foglakozom.

Az előadást az édesanyjának ajánlotta. Ő gyakran mondta, hogy: ne?

Nem. Nekem nagyszerű anyukám van. Emlékszem, amikor megtudta, hogy cigarettázom, azt mondta: „Nem értek ezzel egyet, de ne bújj el, inkább cigizz a konyhában, főzök neked egy kávét”. Máskor meg azt mondta: „Este tízre gyere haza. Ha később jönnél, telefonálj. Csak tudjam, merre vagy”. Anyám tanácsokat adott, és rám hárította a felelősséget. Nem tiltott semmit, nem volt minek ellenállni. A felelősséggel pedig kezdenem kellett valamit. Anyám most Olasz?országban él, még nem látta az előadást. Hamarosan Budapestre jön. Akkor elhozom, hogy megnézze.