No Name – úton a hírnév felé

A dalok sorsa egyébként a koncerteken dől el, nagyon figyelünk a közönség visszajelzéseire. Ifj. Szaszák György felvételeA hazai popzene állott pocsolyáját felkavaró No Name zenekar billentyűse Bodrogszerdahelyről származik, konzervatóriumot végzett Kassán, diszkói már abban az időben híresek voltak, és a szupersztárság beköszönte előtt többek közt a Thália Színház számára is írt színpadi zenét.

Amikor bekerültél a zenekarba, a többiek már túl voltak egy nagylemezen. Hogyan tudtál beilleszkedni?

Igorral, az énekessel ismerkedtem meg, aki akkoriban színészetet tanult a konzervatóriumban, két évfolyammal alattam. Az első billentyűs kilépett a zenekarból, és kerestek a helyére valakit. Az 1996-ban megjelent első lemezből akkorra tudomásom szerint 3 000 példány fogyott el, azaz nem volt túlzottan sikeres. Kész repertoárral találtam szembe magam, de mivel a zenén kívül máshoz nem értek, nem okozott gondot a beilleszkedés. A többiek is kénytelenek voltak alkalmazkodni hozzám, illetve ahhoz a stílushoz, amit nyújtani tudtam. A veled együtt készített második lemez aztán szó szerint berobbant a köztudatba. Szerinted minek köszönhető ez?

Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a dolog nem az én érdemem. A számaink úgy születnek, hogy a próbára mindenki hozza a saját ötleteit, és ami működik, azt benne hagyjuk a dalokban. Én a harmóniákon javítottam valamennyit, és a hangszerelésben segítettem. Igor Timko akkorra vált nagyon ügyes szövegíróvá, valójában a szövegek ragadták meg először a hallgatókat.

A No Name szövegeiről tudni kell, hogy Lubomír Feldek tetszését is elnyerték, nyilvánosan költészetnek nevezte őket.

Igen, itt nálunk inkább a dallammal foglalkoznak a zenészek. Minket egyébként az a kritika ért, hogy túl sokat foglalkozunk a szerelemmel, a csalódásokkal, a halállal. Erre azt tudom mondani, hogy csak a bennünket foglalkoztató dolgokról érdemes írni, arról, ami fontos az életünkben. Úgy látszik, a minket hallgató fiatalokat is ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, ha úgy tetszik, helyettük mondtunk ki bizonyos érzéseket, méghozzá a hazai popzenére jellemző klisék nélkül.

Billentyűsként mennyire tudsz érvényesülni a No Name-féle, gitár alapú pop-rock zenében? Bár meg kell jegyezni, hogy az új albumon már nem csak a háttérben hallani téged.

Nem érzem elnyomva magam, bár eleinte tényleg kevés teret kaptam, de már a harmadik lemezen is több a zongoraszóló, a szeptemberben megjelent negyediken pedig még merészebbek lettünk: rajtam kívül már vonósokat is hallani.

A számaink hatvan-hetven százaléka zongorán születik, a harmóniákat ezen a hangszeren hozzuk létre, csak utána írjuk át gitárra.

A No Name Csehországban is tarolt, a Ďakujem, že si című dalotok 2002 leggyakrabban játszott száma lett az év végi összesítésben. Az ország szétválása óta szlovákiai zenekar nem ért el ekkora sikert „odaát”. Mivel magyarázod ezt? Jó menedzsmentetek van, vagy csak szerencsétek volt?

Nem tudom, ezt a mai napig nem hisszük el! A prágai T-Mobile stadion például tavaly dugig megtelt a koncertünkre, ami tizenhat ezer embert jelent. Ilyesmi még senkinek nem sikerült Szlovákiából. A csehek egyszerűen elkezdtek hallgatni minket, vásárolták a lemezeinket, és egyre több meghívást kaptunk. Gondolom, azt is észrevették, hogy minden albumon igyekszünk fejlődni, megújulni zeneileg.

Másként ír dalokat az, aki konzervatóriumot végzett? Azért kérdem, mert manapság már bárkit zenésznek lehet nevezni, aki a tévében tátog, vagy a posztereken vigyorog.

Nem az a lényeg, hogy ki milyen iskolába járt, vagy hol tanult zenét. Vagy a véredben van a dolog, vagy nincs. Nekem például voltak olyan osztálytársaim, akik Liszttől Griegig csupa egyesre játszották a klasszikus zenét, de nem voltak képesek eljátszani azt, hogy „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el”. Eros Ramazotti is az utcán nőtt fel, nem végzett semmilyen iskolát, mégis nagyszerű zenész és dalszerző lett belőle. Annyi azonban igaz, hogy az iskola sok dologban segít. Elméletben és gyakorlatban is rengeteget ad, megkönnyíti az ember dolgát. Ha például engem megkérne valaki, hogy írjak valamit heavy-metal stílusban, vagy diszkó-stílusban, gond nélkül megcsinálnám, mert kitanultam a szakmát. De hangsúlyozom, a dolog lényege nem ott keresendő.

A stúdióban mennyire veszitek figyelembe a vásárlók igényeit, azt, hogy az emberek mit szeretnének tőletek hallani?

Igyekszünk megmaradni a saját stílusunkban, és azon belül kipróbálni új dolgokat. Néha egymást is fékezzük, a belső minőségellenőrzés jól működik, vagyis ami szerintünk túl sok, valószínűleg a hallgatóknak is túl sok lenne. Ez vonatkozik a szövegekre, és a zenei ötletekre is. A dalok sorsa egyébként a koncerteken dől el, nagyon figyelünk a közönség visszajelzéseire. Elárulom, hogy már akkor nyugtalanok vagyunk, ha az emberek nem teszik fel a kezüket. Már gondolkodni kezdünk, vajon miért nem fogadták pozitívan azt a dalt. A lemezkiadó szerencsére nem szól bele zenei dolgokba. Nyáron, az új album felvételekor meglátogattak minket, belehallgattak a félig kész anyagba, és annyit mondtak, hogy le a kalappal, csak így tovább, ebből biztos platina lesz. És jól sejtették, a legfrissebb információim szerint két hónap alatt tizenöt ezer példányt adtak el belőle, sőt nemcsak nálunk, hanem már Csehországban is platinalemezesek vagyunk. Lemezbemutatót is mindkét országban tartottunk. A kiadónk most tárgyal Budapesten, Varsóban és Londonban az estleges megjelenésről. Három számot már felénekeltünk olaszul, mert állítólag a mi zenénkhez az olasz nyelv illik leginkább.