Nem antiszemita monográfia

Hiszen a kérdésre – a zsidókérdésre – természetesen mindkét fél, a befogadó közösség és a befogadott kisebbség is kereste/keresi a választ: konfliktusmentes együttlétezés csak a társadalom teljes homogenizálódása árán létezhet-e, vajon megoldás-e az asszimiláció, és megvalósulhat-e egyáltalán, járható út-e a belső elkülönülés, vagy a probléma csak a radikális szétválással/szétválasztással oldható-e meg. (Adott esetben az előbbi a cionizmust, a kivándorlást, az utóbbi a „végső megoldást” jelentheti. Nem véletlen, hogy a vészkorszak idején az endlösung végrehajtó szervei számára a cionista szervezetek bizonyultak „természetes partnernek”.)

Az pedig, hogy a zsidókérdés felvetése még semleges-tárgyilagos hangnemben is a „zsidózás” gyanúját kelti, a magyar történelem – s nem utolsósorban a közelmúlt és a jelen közéleti viszonyainak, hangnemének – ismeretében nem meglepő, noha korántsem normális állapot. A „járulékos kérdést” – lehet-e a témáról érzelmek nélkül beszélni, avagy jobb-e az udvarias elhallgatás vagy a végletes egyszerűsítés –, mindenkinek önmagával kell tisztáznia. Mindenesetre megszívlelendőek a szerzőnek a könyv előszavában rögzített gondolatai (s nem csak a magyar-zsidó, hanem minden többségi-kisebbségi együttélés esetében): „Nagyon sokan (...), akik a zsidókérdés vagy a zsidóprobléma szót használták, valóban azt gondolták, hogy a kérdésre választ kell adni, a problémát meg kell oldani, s innen már csak egy ugrás a végső megoldás. Ezekben az érvelésekben nem hiszek. Nem hiszek ugyanis azokban a társadalomelméletekben és ideológiákban, ahol a kérdések és problémák arra valók, hogy egyszer s mindenkorra megoldják őket. Az etnikai, nemzetek közötti, vallási, társadalmi és ideológiai csoportok közötti konfliktusokat, vitákat, összetűzéseket magától értetődőeknek tartom. Nem hiszek a komoly konfliktusok nélküli, harmonikusan működő társadalmakban. Azt a tényt tehát, hogy az egyes zsidó és nem zsidó szellemi-politikai csoportok között konfliktusok voltak, vannak és lesznek, nemhogy tragikusnak, hanem természetesnek tartom. S abban sem hiszek, hogy ezek valaha is véglegesen megoldhatók. Intellektuálisan pedig kifejezetten inspirálónak érzem azokat a problémákat, amelyekre nincs és nem is lesz soha végső válaszunk. A társadalmi konfliktusokat, ha úgy tetszik: kérdéseket, a szellemi-politikai élet természetes velejárójának gondolom, amelyek jó részét megoldani soha nem is leszünk képesek.”

Gyurgyák János könyve tehát nem A VÁLASZT keresi, hanem a különböző eszmei áramlatok képviselőinek a témához kapcsolódó hozzászólásait foglalja össze. Tehát azokat a gondolati konstrukciókat ismerteti, amelyek a zsidóság magyarországi sorsa alakulásának szellemi háttereként szolgáltak. Az első nagyobb fejezetben a társadalmi-politikai hátteret vázolja fel, részletesebben a 18. század végétől kezdve, amikor is a Magyarországon élő zsidók számára a fokozatos jogkiterjesztés, a polgári emancipáció elkezdődött. Az alkotmányos-jogi szabályozáson túl érinti a zsidók bevándorlásának irányait és hullámait, a korabeli demográfiai adatokat, a zsidóság társadalmi rétegződését. Apró adalék csak –, de említésre méltó, hogy nem feledkezik meg a trianoni határokon kívül rekedt zsidóságról, ezen csoport identitásának alakulásáról sem.

A második nagy egység a Szellemi-politikai irányzatok és a zsidókérdés címet viseli. Azt tárgyalja, miként definiálták a zsidóságot, a zsidókérdést, a zsidók Magyarországi létének, megmaradásának esélyeit egyrészt az egyes zsidó szellemi csoportok képviselői (neológok, ortodoxok, cionisták), a zsidóságot elhagyott gondolkodók, másrészt a magyar konzervatívok, liberálisok, a radikális jobboldali és antiszemita irányzatok, a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, valamint a népiek. És itt jutunk el a monográfia kettes számú erényéhez: a szerző valószínűleg mindent olvasott és felhasznált, ami e tárgykörben az elmúlt kétszáz évben megíródott, megjelent. Az országgyűlés házainak naplóitól kezdve, a tudományos igényű szakmunkákon, a fajvédő röpiratokon át a hírlapi pengeváltásokig.

Hiányérzetünk a kiadvány lapjait forgatva igazából egy témában támad: a zsidókérdés 1945 utáni története pusztán néhány oldalon, az epilógusban kapott teret, s az előző korszakok, gondolkodók, publicisták, közszereplők nézeteinek aprólékos tárgyalása után e helyütt valóban csak a legfontosabb, legáltalánosabb irányvonalak felvázolására futotta. A szerző maga is leszögezi, hogy – egyrészt – az elmúlt bő fél évszázadban a zsidósággal kapcsolatban feltett kérdések, s az ezekre adott válaszok külön monográfiát igényelnének, – másrészt – ugyanazokkal a módszerekkel, amelyekkel az 1945 előtti korszak tárgyalható, az ezt követő éra meg sem közelíthető. „A vészkorszak éles cezúrát jelent a hazai zsidóság történetében, s – tegyük hozzá – a magyar históriában is. Az az iszonyatos méretű pusztulás ugyanis, amely ekkor a hazai zsidóságot érte, új helyzetet teremtett a zsidókérdésről folyó diskurzusban. 1945 után ugyanis már nem lehetett ugyanazon a nyelven beszélni a kérdésről, s nem lehetett úgy tenni, mintha ez a szörnyűség nem történt volna meg. Ennek következtében a vitának az a nyíltsága, amelyet az előző időszakban tapasztaltunk, semmivé vált. A büntetéstől való félelem, továbbá a külső támogatás megszűnése miatt 1945 után az eszmetörténeti kutatásnak egy új jelenséggel is számolnia kell, nevezetesen a – mind a mai napig jelen lévő – ún. rejtőzködő antiszemitizmussal” – írja Gyurgyák János.

Úgy vélem, s nyilván a monográfia írása közben a szerző is számtalanszor találkozott a problémával, hogy a kérdés alakulásáról való ismereteinkben éppen az elmúlt évtizedekre visszapillantva van terjedelmes fehér folt. Valóban megérdemelne egy külön, differenciáltabb összefoglalót a kommunista rendszer viszonyulása a zsidókérdéshez, valamint a rendszerváltást követő irányok bemutatása, ahogy a magyarországi zsidóság körében megfogalmazódott (rész)válaszok is.

(Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest 2001)