Néhány mondat a tanárokról

Az osztálytársaim is nagyon sokfélékA szerző felvételeMost, hogy újra elkezdődött a tanítás, eszembe jutott, milyen szerencsés voltam általános és középiskolában – mindig voltak körülöttem jó tanárok. Gyakran nem tudtam eldönteni június végén, hogy örüljek-e vagy szomorkodjam, mert általában véve szerettem iskolába járni.

Az igazság az, hogy azok nélkül a remek tanár nénik nélkül most nem volnék itt, és nem írnám ezeket a sorokat, ha ők és a szüleim nem tanítottak volna meg szeretni a kihívást és a tanulás örömét. Látom magam körül: elég egy jó tanár ahhoz, hogy jó felé változzon a kisdiák élete, és elég egy rossz, hogy pokollá változtassa, amit aztán elég nehéz helyrehozni.

Igazából tapasztalataim egyre csak javultak. A középiskolai tanárok jobbak voltak, mint az alapiskolaiak, és a budapesti egyetemi tanáraim jobbak voltak, mint a középiskolaiak. Itt, New Yorkban is kellemes meglepetés ért. Nem számítottam rá ugyan, de újból diák lettem, és egy a legkevésbé sem elitnek mondható iskolában őszintén szólva megdöbbenve tapasztaltam, hogy nagyon is tetszik nekem az, ami az amerikai egyetemekről kijön. Mert a tanáraim többsége nem tanárnak készült, de egyetemet végzett. Angolból természetesen kitűnőek, hiszen külön vizsgát kellett tenniük, hogy nyelviskolában taníthassanak. A döbbenet a többi tulajdonságban van: általános műveltség, a vita művészete, olvasottság, állandó tanulási vágy, érdeklődés minden iránt, aktuális kérdésekben való jártasság (pl. klónozás, politika stb.).

A mi porosz iskolarendszerünk passzivitásra, magolásra és átlagosságra kényszerít. Nincs helye az eredetiségnek, a tanár tudása megkérdőjelezhetetlen, és általában szóról szóra kell felmondani a leckét. Az USA-beli diákokat mindenki arra biztatja, hogy legyenek aktívak, kérdezzenek, gondolkodjanak függetlenül és tanuljanak meg véleményt alkotni. A diákokat középiskolától kezdve kötelezik egyedi kutatások végzésére és az eredmények dolgozatban való prezentálására. Az eszszéírás minden magasabb szintű oktatás alapja.

Ha az amerikai stílusú felnőttoktatásról (18 év feletti) beszélünk, le kell szögezni, hogy sokkal jobban felkészít az életre, mint a miénk. A diákok folyamatosan olyan kihívások elé vannak állítva, amelyek a kritikus gondolkodást és az érveken alapuló véleményformálást erősítik. A diák jegyét az határozza meg, hogy mennyire aktív az órán, és milyen jó dolgozatot ad le. Az órán spontán lehet, sőt kell is hangosan gondolkodni, vitatkozni a tanárral, és demonstrálni, hogy a diák készült. Minden órára több tucat oldalt kell elolvasni úgy, hogy utána erről komoly vitát lehessen folytatni. Ha valaki csal a dolgozatában, például lemásol egy, az interneten található hasonló dolgozatot, megbukik, és kockáztatja azt is, hogy esetleg nem folytathatja tanulmányait. Ha általánosítani szeretnénk, azt mondhatnánk, hogy az amerikai diák kevesebb tárgyi tudással jobban el tudja adni magát, mint a közép-európai, akinek több tárgyi tudása van ugyan, de fogalma sincs, hogyan prezentálja. Ha az amerikai diákot rajtakapják, hogy valamit nem tud, nem fog szégyenkezni, nyugodtan bevallja, hogy nem tudja, de hozzáteszi, hogy holnapra utánanéz.

A tanárokkal hasonló a helyzet. Az itteni tanárok nem játsszák el, hogy mindent tudnak. Én egyszer azon ütköztem meg angolnyelvtan-órán, hogy a tanár gyümölcsnek nevezte a paradicsomot az egyik példamondatában. Ennek nyilvánvalóan semmi köze nem volt a nyelvtanhoz, mégis nagy vita alakult ki az osztályban, és a tanár nem erősködött. Másnap hozta a paradicsom gyümölcsök közé való besorolásának bizonyítékát. Azóta tudom, hogy aminek magja van és a föld felett érik, az gyümölcs.

Persze, vigyázni kell az általánosítgatással, mert New York nem az USA. Itt az utcai énekesek is jobban énekelnek, mint a hazai „popcsillagok”, és a tehetséges emberek egy négyzetméterre jutó aránya valószínűleg világméretben is nagyon magas.

Van egy Yale-t végzett tanárom, akit arról lehet megismerni, hogy nagyon gyorsan beszél, és konverzációs óráin nehéz etikai kérdéseket szeret megvitatni. Minden szó eredetét tudja, és szeret viccelődni is. Egy másik tanárnőm anyja kubai származású, apja pedig olasz. Ő maga Miamiban nőtt fel és gyerekkora óta balett-táncosnak készült. New Yorkban színészkedik, szeretne bejutni a filmiparba is. A kedvenc tanárom jamaikai, roppant művelt, kedves, figyelmes minden diákhoz és szarkasztikus a humora. Egy másik kedvenc tanárom az USA déli részéből költözött New Yorkba, eredetileg azért, mert szerelmes lett valakibe, aki itt élt. Nagyon jó mesélőképességgel van megáldva, és szeret a diákjaival mindennapi dolgokról cseverészni.

Az osztálytársaim is nagyon sokfélék. Az iskola maga New York egy olyan részén helyezkedik el, ahol sok latin-amerikai és koreai származású bevándorló él, így tehát az iskolában spanyolt és koreait lehet hallani a legtöbbet. Előfordulnak távol-keleti, kínai, japán, közép-európai (szlovák, lengyel, cseh, jugoszláv, albán) és a volt Szovjetunió köztársaságaiból jött diákok is. Általában eltart egy ideig, amíg áttérnek az amerikai – aktívabb – tanítási stílusra. A dél-amerikai diákoknak, a temperamentumukból kifolyólag, ez különösen gyorsan megy, ők viszont általában kevésbé műveltek. Ennek ellenkezője igaz az ázsiaiakra, akik műveltek, szorgalmasak, de nagy nehézséget okoz nekik az angol szavak kiejtése, ezért sokszor bártortalanok. További hátrányuk, hogy keveset tudnak a nyugati kultúráról, így nehezebb nekik bekapcsolódni egy-egy beszélgetésbe.

Az életkort tekintve, a legfiatalabb diák tizenéves, a legidősebb hatvanon felül van. Valahogy attól, hogy egyforma rosszul tudnak angolul, eltűnik a korkülönbség.

Természetesen, vannak negatív oldalai is az itteni rendszernek. Az egyik látványos negatív oldal az, hogy minden fontos vizsga standardizált teszt formájában zajlik. Minden diák, aki egyetemre készül, ugyanazt a típusú tesztet írja meg, és megpróbál minél jobb pontszámot elérni. A tesztek elvégzésére külön intézmények létesültek USA-szerte, és itt a tesztszobába semmit sem szabad magával vinnie a diáknak. Se tollat, se táskát, se kabátot. Mindent, amit használhat, megkap. Mondanom sem kell, hogy ezekért a tesztekért fizetni kell. A sikeres szereplést bizonyos módokon fokozni lehet. Az igényt felismervén létre is jöttek iskolák, ahol csak a különféle tesztekre készítenek fel, és jó pénzért tényleg kihozzák az emberből a maximumot. A vizsgáztatásnak ez a módja viszont csak egyfajta készséget vesz figyelembe.

A másik negatív oldal a túlzott versenyszellem, vagy ennek az ellenkezője. Érdekes módon itt a középiskolákban ciki okosnak lenni, ciki jó jegyeket kapni és jól szerepelni a teszteken. Az egyetemeken ez egyértelműen megfordul, így ott ciki átlagosan teljesíteni és nem tartozni az elitbe. Azon is sok múlik, ki milyen iskolát végzett. A munkáltatók a jobb iskolában rosszabb eredménynyel végzőket előnyben részesítik a nem oly elismert iskolában jobb eredménnyel végzők előtt. Ez természetesen nagyon igazságtalan, mert a jobb egyetemek aránytalanul drágák, és vannak szakok az állami-városi egyetemeken, amelyek kitűnőek. A diákkölcsönök oldják meg azok gondját, akiknek nincs gazdag szülői hátterük (20 és több ezer dollárról volna szó). Ennek az az eredménye, hogy a diákok „meg is dolgoztatják” a tanárokat, hiszen ennyi pénzért a lehető legtöbb tudást és készséget akarják elsajátítani, így tanár és diák kihozzák egymásból a maximumot. A rossz tanárok hamar kiesnek az iskolarendszerből, mert a diákok egyszerűen nem mennek el az órájukra (miért fizetnék valamiért, ami nem a legjobb?).

Tíz évvel ezelőtt azzal a problémával küszködött az USA-beli tanár, hogy bebizonyosodott, a fiúk előnybe vannak helyezve: őket kérdezik az órán, őket dicsérik gyakrabban, a lányok nincsenek jelen a tankönyvekben, és az iskolákban láthatatlanok. Mára sikerült átbillenni a ló túlsó oldalára, s most arról lehet hallani pedagógusi körökben, hogy a fiúk nem tudnak jól teljesíteni olyan környezetben, amely nem biztosítja nekik a megfelelő mennyiségű mozgást, a fiúk sokkal gyakrabban hagyják ott az iskolát, és az M. A. (bölcsészdiploma) típusú képzésben ma már több lány tanul az USA-ban, mint fiú.

A tanároknak viszont más gondjuk van. Annak ellenére, hogy az itteni iskolaügy nincs úgy elnőiesedve, mint nálunk, a középiskolai tanárok azt a tanácsot adják egymásnak, hogy Hálaadás napjáig (november) ne mosolyogjanak a tanteremben. Mert rendet tartani a diákok között, fegyelmezni őket, és elérni, hogy tiszteletben tartsák a tanárt, mosolyogva nem lehetséges. Persze, néha mosoly nélkül sem, legyenek a tanulók fiúk vagy lányok. De ez, persze, nem a tanárok hibája!

A szerző New York-i munkatársunk