Nárcisz kész

„Maradékot evett, mint a madarak, bár / ha ízlését követi, inkább magát / eszi csak, rosszul fekszi meg a gyomrát / az idegen anyag” – írja Marno János új kötete egyik legszebb versében, s ezzel mintegy műve tárgyát is elénkbe adja. Nárcisz az önmagába és önmaga ellen forduló szerelem megtestesítője, aki mindennél keservesebben küzd meg az idegen anyaggal. Nárcisz énje a költő nyelvében feszengő bizonytalan én tükörképe.

Marno könyve azonban csak részben olyan, mint egy pszichológiai utazás a narcisztikus én legbelsőbb zugain át a másokat tükörként kezelő szerelem birodalmába: sokkal inkább a nyelv érzéki birtokbavételéről szól. „Nárcisz hajlik / a vers fölé, mely hajléka lehetne”. És ez a hajlék megelevenedik: széle, hossza, szaga, illata, emléke, vonzása, csábereje, titka lesz.

A nyelv szerelmes kalandja egyszer csak ismert budai tereket fog be, sőt ismert budai helyek (a Déli pályaudvar környéke) válnak misztikus helyekké, oldódnak költészetté a nyelvben. Nárcisz olykor „sétál az Alkotás felé”, unja a Vérmezőt, „végre is ő (Nárcisz) / mégsem egy reális pióca”. Az irodalmi tradíció is a maga sokértelműségében idéződik meg például a Térdig Aranyban című remeklésben. „Aranyban mérve az időt” ez a költészet a magyar nyelv örök szépségéről és megfoghatatlan, helyettünk beszélő csodájáról szól. Nárcisz egója időtlen szubjektivitásban leledző, hol gyermek, hol felnőtt, hol önmaga emléke vagy tükörképe csupán, amikor „megmerítkezik, úgymond, a tulajdon arcában”. Nárcisz számára a nyelv kihívása mellett a nőkhöz való viszony problematizálása a leglényegesebb, persze, az antik mítoszhoz híven, mindig csak önmaga tükörképeként látni a számára érdekes idegen „anyagot”, noha „sosem volt a részletekben nagy, / és egészben sem tapasztalta meg / magát még soha.” Kétségtelen, hogy énje szétbomló: a kötet versei éppúgy néznek egymás tükrébe, ahogy Narcissus tekint Ovidiusnál a víztükörbe. Eldönthetetlen, hogy a látszó vagy a lévő énje játssza szerelmes játékait a nyelvvel, ezzel a meghódíthatatlan nővel. Ebből a lebegő álmodozásból olykor kiszól a költő: „És Nárcisz elindul hazafelé, / húzza a táska. Életben most múlna dél.” A Goyahír-sorozat versei a Nárcisz-mítoszt Goya világával kapcsolják össze, s a Marno-féle nyelvelés egyszeriben spanyolos hangulatot kezd árasztani, „árasztván a zenét – s képekbe fojtva. Mintha dézsából öntenék.”

Az utóbbi időszak magyar lírájában megfigyelhető, hogy a költők ma már általában nem verseket, hanem egyenesen könyveket írnak: mielőtt ezt kizárólag az epikus látásmód versbe szivárgásának vélnénk, szükségszerű megjegyezni, hogy sokkal inkább a régi, a romantika előtti kötetkompozíciós kiszámítottság visszacsempésződéséről van szó. Talán e tendenciának is köszönhető, hogy immár elejétől végéig vágyunk olvasni egy verskötetet, és nem a rapszodikus bele-beleolvasás kalandját részesítjük előnyben. Marno esetében is ez a helyesnek látszó eljárás.

Marno Arany János-i hajlékonysággal kezeli a magyar nyelvet, költői világa csupa titok, játék és a nyelv mélyén rejlő bölcselet.

A Nárcisz készül véleményem szerint a 2007-es esztendő egyik legjobb, ha nem a legjobb magyar verseskönyve volt, melyből néhány vers a Kalligram folyóiratnak köszönhetően már az előkészület stádiumában eljuthatott a hazai olvasóhoz is.

Kihagyhatatlan.

(Marno János: Nárcisz készül, P’Art Könyvek, Budapest, 2007)