Nagy musicalek díszlettervezője

Így viszont nemzetközi hírű színházi alkotó. Festőművészi diplomájára ugyanolyan büszke, mint bármelyik színházi sikerére, külföldi színházi munkái nem vetnek árnyékot hazai tevékenységére. Budapesti produkcióban legutóbb a vígszínházi Óz, a csodák csodájában dolgozott. Marton László rendezéséhez komponált lélegzetelállítóan izgalmas díszletet. Külföldi bemutatója pár héttel ezelőtt Prágában volt. Rossini Hamupipőke című operájához tervezett „mesés” díszletet a Rendi Színház falai közé. Többéves kihagyás után most lettek újra alkotótársak Eszenyi Enikővel.

Festőművészi diplomával a zsebében rockzenész, sőt rockénekes is volt egy ideig, aztán a színház újabb fordulatot vitt az életébe.

Sorsszerű volt, hogy ide kerültem, erre a pályára. Minden út erre vezetett. Tölcsérszerű volt az egész. Sok oldalról bele lehet csúszni, de a vége egy és ugyanaz. Az, hogy Enikő és én találkoztunk, túlzás nélkül állíthatom: elég erősen meghatározta a kilencvenes évek budapesti színházi életét. Nagyon komoly dolgot hoztunk létre úgy, hogy nemcsak egymást, a közönséget is szórakoztattuk. Büchner műve, a Leonce és Léna volt az első közös munkánk. Mindannyian attraktívak voltunk egymásnak. Akkori párom, Bartha Andrea volt az előadás jelmeztervezője, enyém volt a díszlet, a Leonce-ot játszó Kaszás Attilával az első percben megtaláltuk a hangot, Enikővel ugyanúgy. Attila a feleségemnek tetszett, Enikő nekem, így rögtön kialakult köztünk egy intenzív közösségi szellem. Ilyen társulás ma már nem is nagyon létezik a magyar színházi közegben. Ha csapódott is hozzánk valaki, mindig együtt tudtunk gondolkodni, dolgozni.

Huszonöt éve volt a Leonce és Léna bemutatója. Azóta mindketten nagy ívű pályát futottak be. Enikő tavaly Szentpéterváron, idén újra Prágában dolgozott, ön pedig 1994 óta, amikor a Miss Saigon budapesti bemutatóján megismerkedett Cameron Mackintosh-sal, több nyugat-európai társulatnál dolgozott.

Az én szakmám „háttéripar”, de mivel zenészként kerültem be a média világába, jobban ismerik az arcomat. A rendezők kiemelkednek a művészek közül. Néha „főszereplővé” válnak. A díszlettervezés, bár kifelé látványos, igazából magányos műfaj. A közönség reakcióját a színész, a musical- vagy az operaénekes kapja, a tervezőnek ebből nem sok jut. Bár a lelkünk ott van a díszletben, személyesen csak a bemutatón vagyunk jelen. Nekünk csak akkor jut a tapsból, ezért a tervezők nagy részében van is egyfajta… nem sértettség… szomorúság! A legnagyobb sikeremnek azt mondhatom, hogy nagyon jó társaim vannak a magyar színházi világban, és ötvenéves koromra azt is sikerült elérnem, hogy amit megtervezek, azt le is gyártják mindenütt. Erre nagyon büszke vagyok, mert egy magyar díszlettervezőnek nagyon sok kompromisszummal kell szembenéznie és nem kevés technikai akadályt kell leküzdenie itthon.

Merészebbek, látványosabbak, pompázatosabbak az elképzelései, mint amennyit költhet rájuk a színház, vagy ahogy le tudják gyártani?

A tervezőnek mindig széttárt szárnyakkal kellene nagyot repülni. Bár a magyar színházi világban kicsit úgy érzem magam, mint a marokkói piacon, ahol folyamatosan alkudni kell, nem panaszkodom. Nekem hagyják kinőni a tollaimat. Amit megtervezek, azt én erősen képviselem. Néha erőszakosnak, arrogánsnak is tűnök emiatt, de ez csak a látszat. Egyszerűen: konzekvensen hiszek abban, amit csinálok. Mindenki ilyen a csapatomban. Mindig a lehető legtöbbet próbálunk belevinni a produkcióba. Mindenáron, de nem önmagunkért, hanem a közönségért.

Bár Büchnerrel kezdett és több Shakespeare-darab díszletét is megálmodhatta, az utóbbi években inkább musicaltársulatoktól kapja a felkéréseket.

Valóban kevesebb prózai előadásban dolgozom mostanában. Zenés színházi tervező vagyok, nagy költségvetésű produkciókba hívnak. Ráadásul évente dolgozom külföldön is. Ennél többet már nem is vállalhatnék, fizikai képtelenség lenne, hiszen jó ideje már jelmezeket is tervezek.

Hazai kollégái közül kettőt említenék. Khell Zsolt pár évvel ezelőtt Sydneyben Ascher Tamással Csehov Ványa bácsijában, Ágh Márton pedig Peter Greenaway filmjében, a Tulse Luper bőröndjeiben dolgozott.

Zsolt is, Marci is fantasztikus tervező. Büszke vagyok mindkettőjükre. Én is szívesen vállalnék filmet vagy több prózai előadást, és nemcsak azért, mert mindkettőt szeretem, hanem mert más műfaj, sokkal nyugodtabb, elmélyültebb, mint a musical. De úgy gondolom, én épp azért működöm jól, mert zenéset is úgy tervezek, mint prózát. Mindkét műfajt ugyanazzal a komolysággal kezelem. Nincs olyan, hogy „ez habkönnyű ahhoz képest”. Az alapmusicalek, amelyekben én dolgozom, egyébként is drámai művek. Az Óz is komoly történet, csak ki lehet kacsintani belőle. De Shakespeare is folyamatosan kikacsint, rád nevet, még a III. Richárdban is.

Külföldön nagyobbakat álmodik, költségesebb színpadképekben gondolkodik?

Ismerek alkotót, aki sosem csinál annyira izgalmas díszletet Magyarországon, mint külföldön. Ott sokkal bátrabb, erősebb, felszabadultabb. Nem érzi, hogy jönnek a kritikusok, mit fognak írni. Én egy ideig többet voltam külföldön, mint Magyarországon, de ugyanazt csinálom itthon is, mint bárhol másutt. Ezt sokan furcsállják. Itthon ugyanis sokszor azt hallom: „Jó lesz az így is, a hatodik sorból már úgysem látni!” Pedig az utolsó sorban ülő nézőnek ugyanazt a látványt kell kapnia, mint annak, aki legelöl ül, függetlenül attól, hogy ki mennyit fizetett a jegyért. A gombokon, a varrásokon is látni kell az alaposságot. Kiszolgálni minőségben a nézőt. Nekünk ez a faladatunk. Nem szeretem a slendriánságot, ha elhanyagolják a dolgokat. Kint egy darab három évig megy, nálunk sok esetben csak hússzor. Nem ugyanaz. Kivétel a Macskák a Madách Színházban, Götz Béla díszletében. Az tényleg sikertörténet. Kétezer előadás! Eszenyi Enikő a legtöbb száz fölött futó prózai előadást tudhatja magáénak. Nagyon támogatom, ahogy igazgatóként működik. Új szellemiséget hozott be a Vígbe, olyanfajta modernitást, amellyel jó irányba és felfelé viszi a színházat.

Padláson, pincében, szűk térben mikor dolgozott legutóbb?

Hat éve. A Thália Színház-beli Álmodozók díszletét terveztem.

Emlékszem arra is. Minden hófehérben pompázott.

Én egy közvécében sem jönnék zavarba, ott is megcsinálnám, amit akarok. Nekem az a fontos, hogy inspiráljon a közeg, a színház, annak a tere, hogy milyen a színpad viszonya a nézőtérrel. Ezért nem hiszek a turnédíszletben, amelynek mindenhova be kell férnie. Az Ahogy tetszik díszletét a pozsonyi Hviezdoslav Színházba, a Sok hűhó semmiért és a Tévedések vígjátéka díszletét a prágai Nemzetibe, Alföldi Róbert Hamletjének színpadképét a nyitrai Andrej Bagar Színházba terveztem. Mindegyiknek megvolt a pontos helye. Amikor Cameron Mackintosh, a világhírű musicalproducer 1995-ben kiküldött Amerikába, az külön iskola volt számomra. Két hónap alatt két turnét néztem végig. A Nyomorultak és a Miss Saigon turnéját. Cameron komoly üzletember. Tudja, ahány ország, annyiféle kultúra, annyiféle ízlés, annyiféle szokás. Van, ahol az édesebbet, van, ahol a sósabbat, másutt a savanyút vagy a csípősebbet szeretik. Egyik helyen világosban ülnek az emberek, máshol sötétben. Az előadás magját mindig alakítani kell, mondja, azt emberre formálják, nézőközönségre, nemcsak épületre. Nagyon okosan gondolkodik. Figyelmeztetett: nehogy azt gondoljam, hogy ez az ő művészi megnyilatkozása. E mögött nagyon súlyos gazdasági követelmények vannak. Különböző befogadó közeg ízlésvilágához kell alakítani a saját színházi produktumunkat. Mindig figyelni kell arra a helyre, ahová a díszlet készül.

Egy olyan produkcióba, mint például Az operaház fantomja, amely a világ több rangos musicalszínpadán fut egy időben, mennyi eredeti ötletet vihet? Hol húzza meg a határvonalat Cameron Mackintosh, hogy ennyit és nem többet?

Hagyja a helyi alkotókat, hogy újat gondoljanak. A jó ötleteket aztán elcsipegetik, mert okosak, és a saját produkciójukhoz, továbbfejlődésükhöz rakják hozzá. Érdekes partneri viszony ez, amelynek eredményeként nemegyszer viszontláttam már az ötleteimet külföldön. Az internet egyébként a tervezői szuverenitás halála. Az ötletek szabad alkalmazása zajlik manapság.

Ismerek díszlettervezőt, aki már rendez is.

Prózában nem gondolkodom. Olyan emberekkel dolgozom együtt, hogy utánuk már csak a falat tudnám kaparni. De operával vagy más zenés műfajjal szívesen megpróbálkoznék. Szeretnék egyszer egy nemzetközi drámamusicalt létrehozni, ez a következő vágyam. Már írom a darabot. Egyelőre annak örülök, hogy a rengeteg színházi elfoglaltságom mellett marad időm a családomra. Felnőtt mellettem egy lány az előző házasságomban, akit alig láttam az elmúlt tíz évben, és van két kisebb gyerekem is az új házasságomban. Kamaszkorukban bizonyára ők is el fognak felejteni, akkor majd jöhet a rendezés. A Roman Polanski által színpadra álmodott Vámpírok bálját 2007-ben Budapesten, 2009-ben Bécsben, 2010-ben Antwerpenben, 2011-ben Szentpéterváron mutatták be az én díszletemmel. Legközelebb Svájcban, majd Londonban dolgozom ugyanezzel a darabbal. Most még jobban modernizálom a díszletet, de a rendezés és a koreográfia marad eredeti változatban. Ha Polanski életébe belefér, filmet is szeretnénk készíteni az előadás nyomán. Két éve dolgozunk rajta. Nagyon nagy falat. Polanski rendkívül friss elme, nagyon jó fej. „Jól van, kelet-európai srác, így kell ezt csinálni!” – veregette meg legutóbb is a vállamat. Egyébként ugyanaz a gondolat fűti őt, mint régen. „Legyen bennünk kurázsi – mondja –, használjunk ki minden lehetőséget!” Tervezés közben engem is ez hajt, ez a vágy. Egyik ámulatból a másikba vinni a nézőt.