Naftalin - Groteszk karikatúrába hajló játék a Jókai Színházban

Heltai 1908-as színműve a mindenki (meg)csal, mindenki hazudik, mindenki szeretné megúszni a következményeket, ezért mindenki hajlandó behunyni a fél szemét tétele körül forog. Ha akarjuk, viszonylag egyszerű bohózat, amelynek az a tétje, hogy a doktor Szakolczayék nyári hónapokra kiürített belvárosi lakásában miként szabadul el a pokol: hogyan használja, illetve használná titkos légyottok lebonyolítására a feleség, az apja, a házmester hathatós közreműködésével egy „hivatásos” trupp, és nem utolsósorban maga a ház ura is, hogy aztán a szálak reménytelenül összekuszálódjanak (a naftalinszagú szekrényben). Ha akarjuk, boncolgathatjuk Heltai szarkasztikus humorát: azt a módot, ahogy megtalálja a lehetőséget, hogy a végletekig fokozott komikus helyzetekbe beszúrjon egy-egy alapos élet- és emberismeretről tanúskodó pillanatot, megvillantva egyebek mellett a női és a férfi önigazolások különböző logikáját.

Hargitai István komáromi rendezésében az egyik és a másik közelítési mód is felbukkan, ugyanakkor jóval meghatározóbb az a már-már groteszk karikatúrába hajló játék, amelyet a rendező a színmű fölé kerekít. A Jókai Színház Naftalinjában mintha egy torzító tükörben néznénk a szereplőket és a történéseket: a maszkszerű sminkben színpadra lépő, elrajzolt figurák pontosan lekottázott, stilizált koreográfiában futják végig a jeleneteket, az azokat lezáró, hatásosan felépített, néhány pillanatra kimerevített erős képekig. A koreográfiajelleg, a hozzá kapcsolódó, kifejezetten testtudatos, fegyelmezett, komoly fizikai igénybevételt és összpontosítást jelentő játékmód erős szervező eleme az előadásnak – ugyanakkor időről időre a társulat problémáit is megmutatja.

Ez a stílus nem mindenkinek fekszik: kifejezetten jól áll például Tóth Károlynak (ő Laboda Péter, a szerető), de jóval kevésbé találja meg az eszközöket Holocsy Katalin (Terka, a feleség), aki mintha egy egészen másik Naftalinból került volna bele ebbe az előadásba. Összességében az a benyomásunk, hogy erősebben muzsikálnak, erősebben hatnak (együtt) a férfiak – a Szakolczay doktort alakító Rancsó Dezső m. v., az apósát megformáló Skronka Tibor, a házmester szerepében Majorfalvi Bálint, a maga helyén Szabó Viktor és Bernáth Tamás –, míg a női szereposztás „muszájsága” inkább a komáromi társulatban megmutatkozó (korosztályos, alkatbeli) hiányokra hívja fel a figyelmet. Bár nagy barátai vagyunk a biológiai determináltsággal szembe menő választásoknak, ha az koncepció, arról nem vagyunk meggyőzve, hogy Bandor Éva Patkány Etusként vagy Holocsy Krisztina az anya-anyós szerepében a sikeres szereposztásra lenne példa.

Helyenként az is felsejlik, hogy a fegyelmezett koreográfia és a játék tempója több szuflát és feszesebb izomtónust követelne – aztán mégis… Egyszer csak jön egy pillanat, mondjuk, amikor Cs. Tóth Erzsébet (Kabóczáné, a leharcolt madam) egy apró gesztussal poént csinál a fizikai képességeinek korlátaiból, és megint hagyjuk, hogy magával vigyen az előadás. Nem utolsósorban: annak a precíziós munkának köszönhetően, ahogy Hargitai az alkotótársaival együtt a színpad egészét megtervezi és felépíti. Ahogy semmi sem hiábavaló. Ahogy látványelemként is, funkciójában is működik a forgószínpad; ahogy a díszletelemek a játék részévé válnak; ahogy a színen látható szereplők egy pillanatra sem kerülnek mellékvágányra, hanem akkor is tovább rajzolják a figurájukat, amikor éppen nem ők állnak a fókuszban.

Könnyed is, zenés is a komáromi Naftalin, bár a rendező nem a darab népszerű dalbetétes változatát állította színpadra, helyette egy lendületes, klezmeres-charlestonos alapot kevert az előadás alá, egészen a minden feszültséget félresöprő nagy össztáncig. Szóval, könnyed is, zenés is, plusz megvan benne minimum a szakma tisztessége. Így, az évad vége felé közeledve: felüdítő élmény.