„Na, most a tutitutituti...!”

Sir Kán és a farkasfalka nagyjeleneteifj. Szaszák György felvételeKezdem ott, hogy két hét dolce far niente vakáció után vissza kellett térnem a Városba, az emberek közé. Egy rohanós, ám végül többé-kevésbé elszúrt munkanap után estem be abba a színházba, amelytől egy ideje nem várok túl sokat. Mindezek tetejébe ménkű nagy migrén kapott el aznap este, édesanyám csodagyógyszere sem apasztotta – „nyakamon a reggeli kelés, ez egy Woody ellenes eset” –, a villamosból készültem kiharapni a műanyag ülést. Nem sejtettem, hogy kéthetes távollétem alatt oly dolgok történtek a dzsungelben, amelyekre még Balu sem számíthatott, hiába vén medve.

A társulat ugyanis megtáltosodott. Pörgős, mozgalmas és friss előadást prezentáltak, akkor sem nagyon tudnék belekötni semmibe, ha nagyon akarnék. Szinte. Már a leülés is jól sikerült, az újjá varázsolt nézőtér zöld székei kényelmesek, az ember ki tudja nyújtani a lábát, és akkor sem szerez kék foltokat, ha átmászkálnak rajta a későn jövők.

Már az első számnál kiszúrtam, hogy a pesti előadás zenei alapjait használják a kassaiak, eleget bömböltettem annak idején a cédét, szinte fejből tudom a dalokat. Rögtön az első szöveges jelenet rendkívül bájosra sikeredett, de ezt még hajlamos voltam egy az egyben a kölyökfarkasoknak tulajdonítani, mert ha gyereket látok színpadon, rögtön meghatódom. Később azonban döbbenten tapasztaltam, hogy alig férek a bőrömbe, rázom a fejem, verem a ritmust a térdemen, tán még dalra is fakadnék.

Az állatsereglet jól festett, egyszerre lépett és élvezetes hangokat bocsátott ki magából, légyen szó farkasokról, majmokról vagy egyéb fajokról. A prímet azonban egyértelműen a keselyűk vitték, nekik írta Geszti Péter a legjobb dalszöveget, a Kegyelet Egylet dalán a felnőttek talán még jobban szórakoznak, mint a gyerekek. Dés László zenéjével nagyot bukni egyesek szerint nem lehet, szerintem előfordulhat, mint ahogy elő is fordult párszor az anyaországban és azon túl is.

Befelé menet még azért drukkoltam, istenem, csak ne legyen nagyon kínos. Ehhez képest az első felvonás végén Pólos Árpád (Balu) kis híján megbőgetett, úgy sikerült meghalnia. A Mauglit játszó Hundzsa Tamásról pedig azonnal tudni akartam, hány éves. Nos, a főhős még gimnazista, mint ahogy a farkasok, majmok, vadászok és asszonyok némelyike is a helyi Márai Sándor Gimnáziumból érkezett, azaz vérátömlesztés történt, ami rendkívül jót tett a társulatnak. Bizony, a vén rókák is szaporábban zizegtek, a farkasokról nem is beszélve. Gyakran azt sem lehetett tudni, ki a profi színész és ki a diák. A fejfájásom pedig húsz perc után sitty-sutty elmúlt.

A magyarországi vendégrendező, Moravetz Levente, aki az elmúlt évadban a felejthető Dankó Pistával debütált a kassai Tháliában, ezúttal kivágta a rezet, bármit is jelentsen ez a mondás. A bemutatón állítólag Dés és Geszti is a térdüket csapkodták néhány poén láttán. Kár, hogy lemaradtam erről, és egy meglehetősen lagymatag közönséggel néztem végig a november 8-i előadást, ám annak örülök, hogy a kedvenc tévéreklámomra való utalást azonnal „vették”. Egyébként a dolognak már híre ment a városban, van úgy, hogy be sem lehet jutni a Tháliába, még a pótszékekre sem. Kassára zarándokolni viszont mindenképp érdemes, kérem Önöket, ha tehetik, ne várják meg, amíg a hegy megy Mohamedhez, hanem utazzanak Kassára, és tekintsék meg az újjáépített színházi előteret és nézőteret, valamint az újjászületett társulatot, akik bebizonyították – számomra legalábbis mindenképp –, hogy van élet a halál után.

Na, most pedig megpróbálom szavakba foglalni, mitől, és mihez képest jó ez az előadás. Mindenekelőtt a Thália eddigi zenés darabjaihoz képest, legalább öt évre viszszamenőleg. Továbbá sosem gondoltam volna, hogy nyolc-tíz ember képes tömeget csinálni a színpadon, méghozzá egymás után többször is, számos átöltözéssel. Azt sem feltételeztem, hogy néhány jól megválasztott mozdulat (koreográfus: Dévényi Ildikó) már táncnak tűnhet, néhány ötletes jelmeznek köszönhetően (Molnár Gabriella) pedig megelevenednek a dzsungel lakói. Öltözködésben is a keselyűk viszik a prímet Dudás Péter fő-keselyű vezetésével, ám Ká, a kígyó (Germán Lívia) is megérdemel egy kalapemelést, főleg a vedlési jelenetért. Sikerült keríteni egy igazi „deákbilles” vendéghangot a Sir Kánt játszó Tóbisz Titusz révén, és Nagy Kornéliának (Túna) is egész jó hangja van. Hundzsa Tamásból pedig még bármi lehet, ha így folytatja. Díjazandó továbbá, hogy volt korrepetitor (Marík Erzsébet), hogy a jelmezeken sem igyekeztek spórolni (Molnár Gabriella) és hogy a fények végig a helyükön voltak.

Nem tudom, hány éves kortól ajánlhatom ezt a darabot. Ötévesek mindenesetre csak szülői felügyelettel engedhetők be, mert szó esik egyebek mellett a hataloméhségről, a halálról, az elmúlásról, arról, hogy az ember végül magára marad a cudar világgal szemben, saját erejéből kell talpra állnia. Hogy a másságot, az „idegent” senki sem fogadja be igazán. Hogy mindig az ösztönök győzedelmeskednek a józan ész fölött. Megannyi elgondolkodtató üzenet, amelyek remélhetőleg az eredeti Kipling-regényből is eljutottak már mindazokhoz, akik megnézik ezt a feldolgozást.

„Alapvetően arra törekedtem, hogy a zene a szereplők karakterét, a szituációkat mélyítse, erősítse, és közben a történetet vigye, lódítsa előre. És még valami: miután ez a darab prózai színháznak készült, a dalok megírásánál figyelembe kellett vennem, hogy nem profi énekesek adják elő, így a hangterjedelem és a dalok nehézségi foka ennek megfelelő” – olvasható a műsorfüzetben Dés Lászlótól. Nos, ha szigorú akarnék lenni, csak a vendégként fellépő Tóbisz Tituszt, valamint a Kát alakító Germán Líviát engedném át az énekvizsgán, ám ki akar itt szigorú lenni, amikor hosszú pangás után végre történik valami a Thália deszkáin?! Petrik Szilárd (Akela) szuverén vezérfarkas, Bagira (Kollárik Lucia, illetve más alkalmakkor Varga Lívia) gondoskodó, mélyen érző párduc, Buldeó (Zetyák György) pedig öntelt és nevetséges emberfajzat. Kell ennél több? Ja, és a színház honlapja is megújult, (www. thaliaszinhaz.sk), holnap első dolgom lesz, hogy rákattintsak. Merthogy e sorokat közvetlenül az előadás után írom, miután hazafelé menet jót hancúroztam a parkban egy törpe snaucerrel, akit sétálni vitt ki a gazdája. Valószínűleg megérezte rajtam a farkasszagot. Mármint a kutyus...