Mutánsok és a képrombolók támadása

TALLÓSI BÉLA

„Bár sosem találkoztak, Veronika Rónaiová Győrffy László teljesen eltérő felfogást képviselő munkásságában több véletlen párhuzamot fedezett fel. A kiállításon, mely az önreflexió, a szerző, az értelmezés, a kép, a képrombolás, a kiállítás és az intézményes keret témáját érinti, éppen ezek a véletlen párhuzamok kerülnek előtérbe” – olvasható a kiállításhoz kiadott sajtóanyagban. Győrffy László, aki 2001-ben végzett a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, egy korábbi, Mutánsok című ciklusának hat, már gyűjtői tulajdonban levő darabjával van jelen az érsekújvári kiállításon. A budapesti festőművésszel ez alkalomból beszélgettünk.

Ön is érzi a párhuzamot?

Abszolút. Rendkívül burjánzó, erősen eklektikus és hibrid képi világ jellemzi Veronika Rónaiová festményeit. Alkotásainak ez a tartománya együtt mozog a kiállításra beválogatott képeimmel. Tudni kell azonban, hogy az a festményciklus, amelyből hat munkám szerepel Érsekújvárban, még a kétezres évek elején készült. Azóta, az organikus fejlődés velejárójaként, más irányba mozdultak el, másfelé haladnak a munkáim, mi több, más médiumokkal is dolgozom. A festészet mellett plasztikával és grafikával foglalkozom.

Hogyan jellemezné a Mutánsok sorozatot?

A mutációt abszolút esztétikai síkon értelmeztem a ciklus képein. Ezek a művek portrészerű ábrázolások fotorealisztikus alapstruktúrával, amelyet különböző vizuális effektek, formátlan, anyagtalan torzulások zavarnak meg. Az effekteket előbb digitális eljárással, photoshoppal készítettem, majd kiviteleztem a vásznon, vagyis átvittem a képmezőre. Ugyanazzal a hagyományos eljárással festettem meg az effekteket is, mint a kép többi, portré részét. A Mutánsok ciklus szemléletesen mutatja, milyen erősen foglalkoztat a hibriditás. A különböző hagyományok, szemléletek, kategóriák, minőségek házasítása, elegyítése egy műben.

Ez, vagyis az effektek torzító hatása a portrészerű vagy testábrázolásokon – az esztétika szintjén – valamiféle erőszak, illetve rombolás nyomára utal.

Az emberi természettel foglalkozva mindig is izgatott az erőszak, a pusztítási vágy. De ugyanúgy foglalkoztat a dekonstrukció is. Portrészerű munkáim, amelyek erősen reflektívek, önreflektívek, valamelyest önarcképek. A saját magamról készült képeket, belehelyezkedő módon, úgy használtam, hogy általános alanyként jelenek meg rajtuk – kiinduló alapként egyfajta, a mutáció eléréséhez szükséges esztétikai kísérlethez. Vagyis az általános alanyként szereplő önarcképbe szüremkednek bele a komplett formát szétziláló, a teljes, lezárt, egész – vagyis hiánytalan, ép, sértetlen – emberi alakot, arcot szétromboló meghatározhatatlan vagy irracionális erők, amelyeket absztrakt, szétfolyó vizuális effektekkel jelenítek meg. Az ilyen ábrázolás, hogy a portré helyén eltűnik maga az arc, miközben az van a központban, egyfajta határátlépés a képalkotásban, az esztétika szintjén. A test vagy portré mint metafora azért fontos kifejezőeszköz számomra, mert határokat tudok feszegetni általuk. A határátlépés izgat ebben is. Hogy meddig emberi egy test? A test általi változásokkal érzékletesen meg lehet fogalmazni az emberiség állapotát, a conditio humanát. Ezek a képek látszólag tragikus, néhol akár ijesztő képzettársításokra adhatnak okot, ugyanakkor ott bujkál mögöttük a humor. Sajátosan fanyar, reflektív humor.

A testeket nemcsak szólóban szerepelteti, hanem drámai helyzetekbe is állítja. Egyik képének a címe: A képrombolók támadása a protokollmegnyitón. Erről mit kell tudni?

Ezek a képek és témák arra a közegre reflektálnak, amelyben mozgok, tehát magára a képzőművészet világára. Így jön be a képbe a megnyitó, illetve a képrombolás félelme. A képrombolás nem új keletű, része a nyugati kulturális, képzőművészeti hagyománynak. Ugyanakkor benne van a terror általi egyre aktuálisabb fenyegetettség is, bár nem volt célom aktuálpolitikailag időszerűvé tenni a képet, eleve azért sem, mert 2005-ben készült. De más vonatkozásokat is említhetnék a képrombolással összefüggésben. Anélkül, hogy művészettörténeti fejtegetésekbe kezdenék, képrombolásnak tekinthetjük magát a modernizmust, az ábrázolás megszűnésére tett kísérleteket vagy a minimalizálási szándékot. A huszadik században számtalan példa volt ezekre. Nevezhetjük képrombolásnak a képek megcsonkítását-átdolgozását is.

Említette, hogy újabban más területen, más médiumokkal is alkot, nem csak a festészetben. A témával is más irányba mozdult, vagy továbbra is maradt az emberi test, az arc?

Az arc, a test és a végtelen számú mutációjuk megmaradt. Továbbra is alapvetően a hibridizálás, a különböző mutációk és az átmeneti állapotok foglalkoztatnak. Annyi a változás, hogy munkáimban jobban, erősebben van jelen az ún. horrorhagyomány, a horror explicit ábrázolása. Esztétikai regiszterben mozogva ott van ugyan a régebbi képeimen is, de elegánsabban, áttételesebben. Mostani alkotásaimban sokkal narratívabb a jelenléte, ami talán abból is fakad, hogy sok rajzot, sok grafikát készítek. Ezek a technikák és műfajok nagyobb lehetőséget adnak arra, hogy a kép, amely valódi történetet nem ábrázol ugyan, az ikonográfia szintjén egy kicsit elbeszélőbb legyen.

Hova szokta sorolni a kritika? Eleve, szereti-e, ha meghatározzák a helyét, munkásságát megjelölik valamiféle művészeti márkával?

A művészettörténet nyilván próbálja megragadni a jelenben zajló, kortárs jelenségeket, ami érthető. Kérdés, hogy egy frappáns műszó, egy terminus mennyit használ és mennyit árt a művésznek. Nem vagyok ellene, de azt sem hiszem, hogy különösebben használna. Van mostanában a levegőben egy kifejezés, egy meghatározás, mégpedig a Budapest-horror, ami egy érdekes brand, még ki is tudok vele egyezni. Elég jónak tartom, mert bár a helyet behatárolja, nem érzek benne olyan törekvést, hogy a jelenséget magát túlságosan leszűkítené. Sok minden belefér, a képzőművészeten túl az irodalmi jelenségek is.

Festészetében fellelhető az új médiumok hatása is. Gondolok például a képregények stílusára.

Hatással van rám minden művészeti ág és műfaj, s nem csak a képzőművészeten belüliek. Így a képregény is. Nem állítok fel olyan hierarchiát a műfajok között, hogy van elhatároltan a klasszikus és van a kortárs művészet. Minden létező művészetet olyan mellérendelő hálóként kezelek, amelyből szabadon ki tudok választani motívumokat, s azokból, mint egy nagy gyűjtő, bármikor bármit beemelhetek a munkáimba. Úgy nőttem fel, hogy ezek a források elérhetők voltak számomra, és természetes módon beépültek a képi világomba. A vizuális kultúra az inspiráció szintjén nem választja szét a forrásokat, nem határolja el és be őket. Nyilván létezik magas kultúra, amelynek az izgalmát, amennyiben van izgalma, a befogadói reflexek adják. Egy kiállítástól mindig azt várjuk, hogy valamifajta szellemi élményt nyújt, kiemel a hétköznapokból. Valahol még mindig védett dologként tekintünk a magas kultúrára, különösen a festészetre. Miközben – most ez utóbbiról beszélek – nem egy zárt terület, nem egy védett burok. Ki van téve annak az átjárhatóságnak, ami a médiát, a kortárs vizuális kultúrát jellemzi. És ez egyáltalán nem baj. Az átjárhatóság nem festészetellenes. Ellenkezőleg, biztosítja, hogy ne legyen elzárva az oxigéntől. Talán az egyetlen lehetséges életfeltétele. Nem érdemes a hagyományokat mumifikálni vagy karanténba zárni.

Mennyire nyitott a közönség a vizualitásban jelen levő fanyar, reflektív humorra, az ön műveire is nagyon jellemző groteszkre?

A groteszk a nevetés kultúrájának a kérdését veti fel. A nevetés pedig nagyon fontos dolog. Nem feltétlenül csak a könnyed szórakozás megnyilvánulása, hanem nagyon komoly felforgató erő, amely akár az autoritással, a hatalommal való szembeszegülést is jelentheti. De akár olyan szétrobbantó erőt is képviselhet, amely megszünteti a kategóriákat, vagyis széttöri a határokat. Említettem már, engem alapvetően ennek az elérése érdekel. Számomra ehhez eszköz-módszer a hibridizálás, és egyben kategóriák közötti játékot jelent az esztétika szintjén. A kategóriák vegyítését, összegyúrását oly módon például, hogy a kép egyszerre lehet absztrakt és ábrázoló. A hibridizálással a kategorizálhatatlanság, a rendszertani zavarkeltés érhető el. A groteszkben, ami gyakorlatilag kellemetlen vagy ideges nevetésre ingerel, valami ilyesminek a lehetőségét látom.