Múlt és jövő között

Ige: „Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas szabadítóm és fellegváram... Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek voltak nálam.” (2 Sámuel 22: 2, 3, 17, 18)

Azt az életmódot látjuk megerősödni magunk körül, ami az éppen időszerűt helyezi a középpontba. „Carpe diem”, használd ki a pillanatot, szakaszd le a napot! Azt tedd, ami éppen a legelőnyösebb, azt vedd meg, ami éppen a legújabb, azzal törődj, ami éppen most neked a legjobb! Ha lehet, akkor ne sokat foglalkozz a múlttal, ami elmúlt, azon gyorsan tedd túl magad, ne sokat gondolj a következményekre, és bízz a rossz dolgok gyors elévülésében. A jövő miatt se rágjuk tövig a körmünket izgalmunkban, hiszen úgy még sose volt, hogy sehogy se lett volna. Most is biztos lesz majd valahogy. A lényeg, hogy a ma a legjobb legyen. Most megragadni mindent, most kihasználni minden adódó lehetőséget. Már vásárlási szokásainkat is ez a szemlélet kezdi átjárni. Szinte minden lízingre kapható, pedig apáink még nem is ismerték a szót. Már nem csupán nagy értékű munkaeszközt vagy autót lízingelünk, hanem a televíziótól a mosógépen át a mobiltelefonig minden részletre kapható, a legújabb reklámok szerint akár egy kisrepülőgép is. Mindez pedig arra ösztönöz, azt sugallja, hogy lehetőleg a mában éljem fel a holnapot is. Nem kell a dolgokat addig használni, amíg jók, gyorsan cseréljük le egy modernebbre vagy divatosabbra. És még azon panaszkodunk, hogy rohanó korban élünk! Pedig első soron mi magunk vagyunk azok, akik ilyen rohanóvá teszik. Hisz valami olyat űzünk és kergetünk, ami alig megfogható, mikorra pedig azt hisszük, hogy már elértük, divatjamúlt semmivé, múlttá változik. Megpróbáltuk már egyszer is behatárolni magunknak, mi is valójában ez a jelen? Éppen csak megfogant a gondolatunk jövőjében, s mire megragadnánk, könyörtelenül múlttá változik. A jelen ily módon egy imaginárius, szinte megfoghatatlan pillanat múlt és jövő között. S ha csupán ennek akarunk élni, akkor egy ilyen folyton eltűnő, megfoghatatlan cél űz minket egyre kilátástalanabb rohanásba.

Akinek elrendezett a múltja és biztos a reménysége a jövő felől, annak van igazán boldog jelenje. Dávid király az idézett imádságot élete alkonyán mondta el. Az előző fejezetben olvashattuk, hogy már ő is elfáradt (21: 15). Sok győztes csatát vívott már meg a filiszteusokkal, Saullal, no meg önmagával is. Hatalma csúcsán van, ami emberileg elérhető, szinte mindent elért. Tán csak a templomépítés nem sikerült elgondolása szerint, de a prófétai szó ezzel kapcsolatban is olyan nagyszerűt ígért már a közvetlen utódjának. Az utókor szemével nézve Dávid nagyszerű ember volt. Igénk fényében Dávid szemével nézve azt látjuk, hogy Isten volt nagyszerű Dávid életében. Az igazán dicső dolog pedig az, ha egy ember így nézhet vissza eltelt életére. Dávid nagyszerűsége nem a bűntelenségében volt, hiszen a bűneit sem titkolja el a Szentírás. Nagyságának kulcsa az Istennel való kapcsolatában rejlik. Abban, ahogy a még pásztorfiú fölismeri, hogy az Úr az ő pásztora, ahogy a Góliáttal szembeszálló harcos tudatosítja, hogy pajzsa és szabadítója az Úr, aki az erősebb ellenségtől is meg tudta szabadítani. Aki bár tudta, hogy hatalma messze tartományokra kiterjedt, mégis oltalmazó vára és dicsőségének fellegvára az Isten. Ki bár az emberi gyöngeség és bűn mélységeit is megjárta (királyként saját maga fölött is kimondta a halálos ítéletet!), mindazonáltal tudta, hogy egyedül az isteni kegyelem tud lenyúlni a magasból, és fölemelni őt. Ha átcsapnának is feje fölött a hullámok, a nagy vizekből is Isten tudja őt kihúzni. Bár most már megöregedett, de ez a kőszikla és oltalom a jövőben is ugyanaz marad. Múlt és jövő között Dávid így tudott imádkozni, hálazsoltárt énekelni, és így lett számára megfoghatóvá a jelen.

Aki csak a mának él, az örökös hiányérzettel, soha nem csillapodó szomjúsággal hajszol valami megfoghatatlant. A Szabadító Krisztus kegyelme által rendezett múlt, és az Istenbe vetett hit biztos jövendője közt található a „jelen”.

A szerző református lelkész