Mozgásban, avagy sajnál az egész bérház, amiért ily „szülőpróbáló” a gyerek

Nyolc hónapos a lányunk. Úgy jó két és fél hónapja – megunva a sokszor egész nap tartó ébrenlétet – hajlandó nappal is elaludni, igaz, csak a „friss” levegőn, a babakocsiban. Mondják is a tapasztaltabb anyukák, gyakorló nagymamák, hogy ha levegő kell a gyereknek, hát tegyük ki az erkélyre, majd ott álomba ringatja az arra furikázó autók motorzúgása. Igen ám, de ő – hála istennek – ennél többre vágyik. Érdeklődő gyerek: előbb jó húsz percen, fél órán át is bámészkodik, megnéz kutyát, macskát, szemeteskukát, újságos bódét, aztán a nézelődésbe belefáradva kisebb-nagyobb segédlettel (a kocsi meglehetősen erőteljes rángatása) álomba merül – de csakis ülve –, az éppen szolgálatban lévő szülő pedig kivárva a megfelelő pillanatot, lehajtja a sportkocsi háttámláját, és... ĺgy alszunk mi, illetve ő. Nem a szülő alakítja a gyereket, hanem épp fordítva: a gyerek a szülőt – állapította meg a házban lakó egyik „tiszteletbeli” nagymamája. Hát igen, Adél ügyesen „átnevelt” bennünket.

Ez alatt a két és fél hónap alatt például kénytelen voltam megváltoztatni az étkezési szokásaimat. Mivel sokszor már fél nyolckor kigördülünk, a reggelit a szabadban költöm el, fontos tehát, hogy mozgás közben fogyasztható, egyben tápláló legyen (hisz engem is esznek: szoptatok). A tükörtojás virslivel vagy a fahéjjal meghintett darakása szóba sem jöhet, ehelyett marad a jól bevált „üzleti” kalács vagy hamuban sült pogácsa, újabban pedig a nagy ravaszul, este elkészített vajas-szalámis kifli. Kávét nem iszom, a kakaó vagy a tej – velem együtt – nem bírja a meleget, a teát nyáron nem kívánom, marad hát a jól bevált ásványvíz. A babakocsin fityegő kis táska időközben átalakult „túlélőszatyorrá”: pótpelenkák, játékok, pénztárca és a „mindennapi nápolyi”, valamint szellemi táplálék, toll, ceruza, papír is van kéznél. A csomagtartóban a kocsira húzható esőköpeny mellett – forradalmi újításként – egy iksz-lábú horgászszéket is tartunk (gondosan műanyag tasakba csomagolva, az „elemektől” védve), gondolva az éppen szolgálatban levő szülő kényelmére. Adél ugyanis az a fajta gyerek, aki – szerencsénkre – csak addig „igényli” a mozgást, míg el nem alszik, álomba merülve aztán hajlandó a helyben parkoló kocsiban is szunyókálni, olykor egészen „sokat”, akár egy órát is (a gyereknevelésben megfáradt szülő nem kis örömére). Ilyenkor aztán jól jön az összecsukható kisszék, amelynek szükségességét saját bőrünkön tapasztaltuk, pontosabban fáradt lábunk, sajgó derekunk volt a figyelmeztető jel. Ahol ugyanis enyhet adó fa áll, nincs alatta pad, vagy ha mégis, hát ülnek rajta, napozáspárti pedig nem vagyok. A tikkadt kocsizót továbbá – mint említettem – egy palack ásványvíz hivatott felüdíteni (torokgyulladást, azt nem lehet tőle kapni, mert bizony az idei nyárra is az volt a legjellemzőbb, hogy „ég a kopár szik sarja”, de a hordozható hűtőláda babakocsiba szerkesztése még csak ötletként merült fel, mely további „fejlesztést” igényel). A felszereltségünk tehát igazán első osztályú, a gond csak az, hogy a kocsi tolója nem akkor eszik, amikor megéhezik, hanem akkor, mikor eme ténykedését nem kísérik árgus szemek, mert azok már csukva vannak. Adél ugyanis nehezen tűri – bár jórészt csak anyatejjel él –, ha nem kínáljuk meg őt, legalább a keksz zizegő, színes papírjával. Ha a farkaséhes szülő előbb „bűnbe esik”, mint ahogy „kéne”, még legalább fél óra kocsizásra számíthat, körülbelül ennyiben mérhető a csomagolópapír vonzereje.

Az egész bérház minket sajnál, amiért ilyen „szülőpróbáló” a gyerek. Hiába mondogatjuk a szomszédoknak – és úgy az aznapi harmadik (ne)kifutás után magunknak is –, az a fő, hogy egészséges a lány, gyarapszik meg – legalábbis nekünk – szép. A szomszédok és az ismeretlen ismerősök is szinte egy emberként izgulnak, hogy sikerül-e elaltatnunk őt. Egyes házbéli „pótnagymamák” aggódva-mosolyogva figyelnek az ablakból, ha „eljön az idő”: megesett, hogy (mikor esett) egyikük a szakadó esőben utánam hozott egy ernyőt, mert a nagy sietségben elfelejtettem magammal vinni, egy másik néni pedig mesélte, hogy ő bizony – engem látva – otthon, a konyhájában gyakorolni kezdte azt az erőteljes mozdulatsort, amellyel a lányunkat álomba ringattam (ráztam), de bizony nem sokáig bírta... A házbéliek, de a sétáink során megismert újságárus nénik, kutyát sétáltató bácsik, játszótéren játszó gyerekek is tudják, hogy az épp szolgálatot teljesítő szülőnek csak fejbiccentéssel szabad köszönni, a kutyát a kocsitól számított tízméteres körzetben nem szabad hangosan fegyelmezni, a nyári szünet ellenére is tilos jókedvűnek lenni, ne adj’ isten hangoskodni a babakocsi közelében, Adélnak ugyanis papírfüle van. Altattuk mi pici korában rádió, tévé mellett, de amint a fogzással együtt a nyűgös-sírdogálós időszak is beköszöntött, örültünk, hogy egyáltalán sikerült elaludnia, és imigyen is „vigyázunk” az álmára. Igyekszünk hát kerülni minden zajforrást, mégis (ez Murphy tollára való téma) akkor nyitják ki recsegve-ropogva az ablakot, mikor elhaladunk alatta, a ház mögötti kukában „kincseket” keresők addig nem, akkor viszont becsapják a nyikorgó-visító pléhtetőt, az ószeres a Ladájára szerelt sikító-zenélő mikrofonjával épp akkor ér az utcánkba, vagy a ház mögötti törzshelyünk mellett addig csendesen várakozó autóban akkor kezdenek próbálkozni a be-befulladó motor újraélesztésével, mikor végre sikerül elaludnunk.

A gyerekek – különösen a lányok (a pad alatt is) gyorsan megnőnek, és lassan/egyszer ez a korszak is véget ér, igyekszem hát élvezni, és (a házunk mögötti fa alatt olvasva-ücsörögve) gyűjtöm az erőt a „nagy meneteléshez”, mikor majd kocsi nélkül – amúgy „nagyosan” – közlekedünk.