Mostantól szakadékban

Nemzetközi kiállítás megnyitója egy több helyiségből álló galériában. Igyekszem nem észrevenni, mert nem akarom, hogy zavarjon: az épület falai nem épp kortárs művészeti kiállításhoz árasztanak miliőt. Próbálom az adott kiállítási térből kiemelni az egyes alkotásokat, s a helytől független, semleges virtuális térben szemlélni azokat. A műélvezetben így aztán semmi sem gátolna, csupán az, hogy eszméletlenül kevés, amit a kiállított anyag, a kortárs művészeti megközelítés kínál: az ilyen-olyan hangeffektusokra, mozgóképes trükkökre, redukált térformákra, vizuális emlékezetünkre támaszkodó, a múltra utaló, minimal-szimbólumokkal dolgozó kétdimenziós munkák, a műszaki cikkek csomagolására használt légbuborékos fóliára festett igazságítélet (amelyet más szavakkal, sokkal árnyaltabban megfogalmazva Exupéry rég beemelt az irodalomba, vagyis hogy igazán csak a szívével lát az ember, ami lényeges, az a szemnek láthatatlan). Ez nekem így kevés. De egyesek magatartása a megnyitón mintha azt mutatná, másoknak is. A megnyitóbeszédet hangszórók továbbítják a szomszédos helyiségekbe. Egészen közel dugom a fülem a harsogó dobozhoz, hogy a kurátori elmélkedésbe belehallgatva, valamit megsejtsek arról, értő szakemberek elemzése szerint mit kínál nekünk a kiállítás: milyen tartalmakat, milyen vizuális felfedezéseket, felismeréseket. Sokat nem vagyok képes megérteni a szövegből, mert ebben a szomszédos helyiségben, ahol a hangszórót elhelyezték, szemtelen perszónák nem a megnyitóakkordra, nem a kurátor útmutatására figyelnek, hanem szórakoznak. Alaphangon is jó hangosan, aztán belelendülve egyre hangosabban, megfeledkezve arról, hogy a hivatalos rész még nem fejeződött be, a zongorista éppen csak belekezdett a klimpírozásba. A zeneszót is elnyomja az egyre erősödő csevely, amely nem a közép-európai nyelvek valamelyikén folyik. Ők a kiállítás és a megnyitó külföldi vendégei, akik úgy tetszik, nem tisztelik a művészeti fórumot, amelyen az ő művészetük is megmutatkozik. A hangoskodók mentségére legyen mondva, a megnyitóbeszéd szövegét csak az államnyelven olvassák fel, ők pedig a szlávval még csak nyelvrokoni kapcsolatban sem állnak. A zongoraszó elcsendesülése után, vagyis a kiállítás megnyitását követően aztán – szinte magára hagyva a kortárs művészetet – csaknem mindenki megrohanja a büfépultot, mintha a művészek és művészetbarátok csupán a találkozások lehetősége miatt érkeztek volna, valamint az állófogadáson szervírozott borfajták kóstolgatásáért. A művészet vizuálisan megfogott valóságában csak kevesen merülnek el: csalódásomban ezúttal én sem. Mert itt és most beleestem abba a sokat emlegetett szakadékba, amely a kortárs képzőművészet és a nagyközönség között tátong, s amelyről mindeddig hittem, hogy ez a szakadék, tudással, felemelkedéssel, magunk vizuális művelésével feltölthető, kiküszöbölhető. Mostantól a fene tudja, hogy is van ez?!