Mókesz

Magunk között csak így hívtuk. Ennek az volt az oka, hogy szállóigévé vált tőmondatát gyakran alkalmazta mind szóban, mind cselekedetben. S hogy mi volt ez a mondat? „Megmókollak!” S ettől úgy megrémültünk, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. A mókolás ugyanis abban nyilvánult meg, hogy a halántékunkon levő hajszőrzetünket addig-addig húzta felfelé, míg a balett-táncosokat is megszégyenítő lábujjhegyen állást felső fokon nem műveltük. Mégis szerettem és tiszteltem őt. A félelem és szeretet felváltva, de állandóan jelen volt az óráin. Féltünk tőle, mert a legszigorúbb tanító volt abban a korban, mikor még szabad volt a testi fenyítés az iskolában. Szerettük, mert az életét tette fel arra, hogy belőlünk a maximumot kihozza. Amit tett, értünk és nem ellenünk tette. Ugye, mondanom sem kell, hogy ezt a véleményt csak utólag, évek múltán vallottam be magamnak, mikor érett fejjel felfogtam, mennyi mindent tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem. Gyakran eszembe jut az az eset, mikor nyolcadikos koromban úgy arcul csapott, hogy vérezni kezdett az orrom. Bevallom, kissé én is ludas voltam a dologban. Lázadoztam, igazságtalannak ítéltem meg az értékelését. Pár nap elteltével kezdtem feledni az ominózus esetet. Becsengettek Pista bácsi órájára. Síri csendben vártuk. Bejött, leült s rám pillantott. Hevesen dobogott a szívem, éreztem, valami történni fog. Történt is. Kérte, menjek ki az asztalához. Arca nyugodt volt, pillantása megnyugtató. S ott, az egész osztály előtt bocsánatot kért tőlem. Ettől a perctől kezdve tartós volt a jó viszony közöttünk, való igaz, okot sem adtam az ellenkezőjére.

Neki köszönhetem, hogy a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem a kedvenc tantárgyaim közé tartozott, neki köszönhetem a könyvek s az írás szeretetét. Nem tudom, mi van vele, rég nem láttam, de éltesse sokáig az a tudat, hogy van, aki közel három évtized múltával is jó érzéssel és hálával gondol odaadó munkásságára.