Mire jó a demagóg szöveg?

Magyar szóra lettem figyelmes Pozsonyban egy zimankós tél eleji este, amikor a munkahelyemről hazafelé indulva a megállóhoz érkeztem. A magyarul beszélők a helyi Duna Utcai Gimnázium diákjai voltak, talán hatan-nyolcan lehettek. Fiatalok, vidámak, kicsit hangosak is. Ám lehet, hogy semmivel sem hangosabbak, mint bármelyik más, de szlovákul beszélő fiatalok csoportja. Mégis felébredt bennem a védekezés ösztöne. Az ifjoncok közelében álltam meg, felkészülve arra az esetre, hogy ha valaki kifogásolná a magyar szót, akkor majd én közbelépek, s megvédem őket. De nem került sor semmiféle párviadalra, a buszra várakozók közül senki sem tanúsított különösebb figyelmet a virgonc magyar gyerekeknek.

Na igen, bennem még mindig ott él a szülői intés: „Aztán ne hangoskodjatok!” Ez nem azt jelentette, hogy nem volt szabad hangosan beszélnünk, hanem azt, hogy ne hívjuk föl magunkra szlovák polgártársaink figyelmét, vagyis hogy ne haragítsuk őket magunkra. S mi, akik annak idején Nyitrára jártunk gimnáziumba, az akkor még létező magyar osztályokba, reggelenként igazán fegyelmezetten viselkedtünk a zsúfolt autóbuszban, s én nem győztem csodálkozni, hogy a szlovák diákok milyen harsányak. Aztán, amikor összebarátkoztunk velük, szlovákul valahogy mi is hangosabbak voltunk. De ha egymás között beszélgettünk, megint lejjebb vittük néhány decibellel.

Történt egyszer, hogy a magyar gimnazisták közül többen is egymás közelében szorongtunk, s hogy a jó félórás út hamarabb elteljen, vidáman csevegtünk. Közben a szó olyan esetek elbeszélésére terelődött, amelyek során magyarságunk miatt róttak meg minket. Valós élményeinkről beszéltünk, időnként körbesandítva, nem hall-e valaki, akinek esetleg nincs ínyére a témánk. Én kezdetben feszengtem egy kicsit, de nem bírtam visszafogni magam – annyi mondanivalóm volt! S felbátorított az a tény is, hogy a szót két fiú vitte, akik akkor már negyedikesek voltak, s a mi szemünkben (egy-két elsős szemében) majdhogynem mindentudónak számítottak. Nyitrára érve kiszálltunk az autóbuszból, s egyszer csak ott termett mellettünk egy asszonyság, aki a buszban éppen ott ült, ahol mi ácsorogtunk. Azt mondta nekünk (szlovákul), hogy ő szlovák, de tud magyarul, s most nagyon szégyelli ezt a tudását, mert amit mi műveltünk az autóbuszban, az bizony égbekiáltó! Egy pillanatra megdöbbentünk, jómagam már azt is levetítettem az agyamban, hogy ez a némber eljön az iskolába, el fogja mondani, micsoda „égbekiáltóan rettenetes” élménybeszámolót tartottunk az autóbuszban, lehet, hogy kettest kapunk magaviseletből, sőt az is lehet, hogy kicsapnak az iskolából. De az egyik nagyfiú – hiába, aki negyedikes, az mégiscsak okosabb! – feltalálta magát. Azt felelte a ránk támadó nőnek: „Hölgyem, ön nem tudja, mi az a proletár internacionalizmus!”

Ez talált! Mindenkinek elállt a szava. A nő fülig vörösödött, a negyedikes fiú szintén. Azt hiszem, igazából senki se tudta, mire vélje a demagóg beköpést, de a hatását mindenki érezte. Nekem először az jutott az eszembe, hogy milyen jó, hogy az apám nem hallotta, mert ő nagyon nem szerette az efféle beszédet. Én se szerettem, de akkor mentőövnek számított. (Azt hiszem, ez volt az egyetlen eset az életemben, amikor valami hasznát láttam a kommunista maszlagnak.)

Az iskolába menet végigkacagtuk az utat, s aztán még napokig tudtunk nevetni a bugyuta eseten, minden alkalommal, ha csak egymásra néztünk