Mindent kerül, ami hamis

Fotó: InforgstúdióGubera. Oláh Lehel poétikus hangulatú, komolyzenével aláfestett, fekete-fehér opusa. Húszperces tudósítás a járdaszegélyről. Közhelyesebben: az élet pereméről. Felkérte egyszer Friderikusz Sándor Jiří Menzelt, mutassa meg hét percben, milyennek látja a magyarokat. Operatőrt és kocsit adott az Oscar-díjas cseh rendezőnek: nézzen körül Budapesten, s tegye közszemlére, min akadt meg a szeme. „Mutasd meg, mi izgat, s megmondom, ki vagy.” Tavasz volt, guberaidő. Szürke hóvirágünnep. Menzel csak ült a kocsiban, időnként lassításra kérte a sofőrt, s időnként célirányt szabott alkalmi operatőrének. A lomtalanítás képei később nagy erővel lüktettek páratlan etűdjében. Oláh Lehel filmjében hasonló mozzanatokat láttam kiteljesedni, s arcokat, amelyek magukért beszélnek. Nem is hangzik el egyetlen szó sem a filmben. A zene, Sosztakovics és Rossini muzsikája azonban sorsokat szólaltat meg minden egyes arcban és minden egyes kihajított darabban.

„Sokat számít, kikkel dolgozik az ember – vélekedik Oláh Lehel. – A film nem egy magányos műfaj. A Gubera az ötödik vagy a hatodik közös munkám Politzer Péter vágóval és Dobócz Balázs operatőrrel. Az ő tehetségük ebben a filmben is meghatározó. Nekem a Guberában asszociációs-szerkesztő részem van. Ez dokumentumfilm, ott pedig az élet rendez. A lomtalanításnak menetrendje van a városban, nem egyszerre történik minden kerületben. Én meg úgy gondoltam: ebből több évszakos történet lehet, amelyben a város is más és más arcát mutatja. Igazából nem is a hajléktalanok világa érdekelt, hanem inkább arra voltam kíváncsi: kik miket dobálnak ki. Nem a lecsúszott emberekre fókuszáltam, hanem azokra (az ismerőseimre is), akik ilyenkor megszállottan járják az utcákat abban a reményben, hogy valami érdekes dolgot találnak. Bevallom, én is mennék, ha lenne hozzá türelmem. Mi kamerával mentünk, és képeket guberáltunk. Nekem ez így is nagyon érdekes, ahogy az utca kinéz ilyenkor. De vittünk magunkkal szereplőket is, hogy legyen, amire felfűzzük az egészet. Van egy fickó, egy szemüveges alak, aki újra és újra felbukkan, meg néha egy lány. Csináltunk egy kis közjátékot rögtön az elején, a főcímnél.”

Első dokumentumfilmjét a csepeli acélműben forgatta Oláh Lehel. Ott, ahol már az enyészet az úr. Punkok és rockerek, periférikus zenészek járnak oda, akik az óriási bunkerépületekben alakították ki próbatermüket. Második dokumentumfilmje portré Dixiről, a magyar underground zenei világ egyik emblematikus figurájáról. Ahogy ő mondja: „az olyan beszélős film, nagyon erős képekkel, kevés akcióval”. Ezután készült a Gubera, amelyben szintén a képen a hangsúly.

„Nincs egy szokványos dokumentarista hozzáállásom vagy attitűdöm, mert maga a film még mindig jobban érdekel, mint az adott téma. A guberálásnak egyébként Nyugaton is van hagyománya. Hollandiában még kultúrája is. Hallottam magyar családokról, akik rendszeresen kijárnak Ausztriába gyűjtögetni. Esztétikailag az is izgalmas lehet. A kinti guberálás. Hogy ott mik kerülnek elő a pincékből, kamrákból, raktárakból. Modern zene helyett mindenképpen komolyzenét akartunk a filmbe. Az jobban beletalál. Klipet vágni Rossinire és Sosztakovicsra a szemétről – szerintem ez komoly teljesítmény. Politzer Péter az idén a Fehér tenyérért, tavaly pedig A fény ösvényeiért kapott Arany Olló-díjat a filmszemlén. A Guberában is remek munkát végzett. A film egyébként több kelet-európai fesztiválra eljutott. Bemutatták Potsdamban, Jihlavában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, a Magyar Intézet Pozsonyba is kétszer kivitte, most pedig Lengyelországba hívták meg.”

A Gubera után Ünnepek címen forgatta következő filmjét Oláh Lehel. Az is több évszakot ölel át.

„Államünnepek az utcán. Március 15., május 1., augusztus 20., október 23. Közben busójárás, karácsony az öregek otthonában, karácsony a híd alatt, az aluljáróban. Családokhoz nem akartunk bemenni. Az nem lett volna természetes. A hamis dolgokat messziről kerülöm. Eddig tizenegy filmet forgattam. A dokumentumok mellett rövid-, kísérleti és kisjátékfilmeket. Most vagyok finisben a legújabb munkámmal, amelyet kisjátékfilm-kategóriában nevezett be az Inforgstúdió a februári filmszemlére. Dokumentumfilmnek indult, aztán Természetfilm lett. A címe is ez. Hétperces etűd. Egy romantikus természetfilm. Korcs pionírtársulás, biokorrózió Chopin zenéjére.”

Egészen más jellegű feladatot vállalt Szomjas György mellett. Ő az asszisztense most készülő, ’56-os filmjében, A Nap utcai fiúkban, amely A Pál utcai fiúk parafrázisa.

„A VIII. kerületben forgattunk a gyerekekkel és a felnőtt szereplőkkel, Dzsoko Rosziccsal, Bán Jánossal és Gáspár Sándorral, amikor észrevettem egy idős nénit, ahogy ment be az egyik házba. Ismerős volt, de abban a pillanatban nem tudtam rájönni, honnan. Aztán ahogy elképedve néztem, hogy egy idősebb bácsi ballag utána, rájöttem, hogy ez az a pár, aki a Gubera végén jelbeszéddel társalog. Az élet valamiért azt akarta, hogy még egyszer lássam őket.”

Hogy marad-e a dokumentumfilmnél? Egy ideig még biztosan, de már játékfilmben gondolkozik.

„Nem egyszerű eljutni odáig – állítja Oláh Lehel. – A Guberáért díjat kaptam tavalyelőtt a szemlén. Azt hittem, ez majd segíteni fog a továbbiakban. De azóta sem kaptam pénzt semmire, még forgatókönyvírásra sem. A Természetfilmet is kölcsönkamerával forgattuk, és két barátommal, akik ingyen dolgoztak velem. Ha nem lennének más forrásaim, én sem élnék meg abból, hogy évente egy-két rövidfilmet csinálok. A játékfilmtervről azonban így sem szándékozom lemondani. Kis költségvetésű film lesz, az biztos. Nagyon remélem, hogy nemsokára leforgathatom.”