Minden filmjét fontosnak érzi

Életkorával sokáig egyáltalán nem foglalkozott a Mephisto Oscar-díjas rendezője. Tavaly vetődött fel benne először a kérdés: Talán mégis megbetegedtem? Bizonyos dolgokért fizikailag ugyanis már meg kell harcolnia. Például felmenni egy hosszú lépcsősoron. „Régen ez nem okozott gondot – mondja. – Csak úgy szaladtam felfelé. Most meg már nehezebben megy.”
 
Voltak évek, amikor együtt ünnepelt szeretett pályatársával, jó barátjával, Jiří Menzellel. Ő is ugyanabban az évben és hónapban született, mint ön, csak pár nappal később. Harmadik éve, hogy már nem köszönthetik fel egymást.

Mindig egy pohár vörösborral koccintottunk. Fáj, hogy Jirka elment. De most is gondoltam rá.
 
Lépjünk vissza a múltba. Édesapja a tatabányai kórház orvosa volt. Hatévesen kellett elbúcsúznia tőle. Hogy látja most maga előtt?

Fehér köpenyben és maszkban járt a kórház folyosóján. Párszor bementem hozzá. A nagyapám is Tatabányán volt orvos. Bányafőorvos. Édesapám negyvenötben ment el. Egy betegtől kapott diftériát, s akkor még nem voltak megfelelő gyógyszerek. Legyengült, és hirtelen szívhalál ragadta el. Negyvenhárom éves korában, nagyon fiatalon. Édesanyámmal a nagyanyámhoz költöztünk, és ott éltünk egy ideig, amíg anyámnak sikerült lakást vásárolnia. Hálás vagyok, hogy felneveltek, de egy gyereknek szüksége van férfipéldára, apára. Ha az nincs meg, kicsit nehezebben küzd meg a felmerülő problémákkal. Ebben egészen biztos vagyok.
 
Az apák nélkül felnövő nemzedék eszmélését és magára találását az Álmodozások korában és az Apában is érzékenyen ábrázolja. De tizenhat éves koráig még ön is orvosi pályára készült. Miképpen jött a fordulat, hogy mégis filmrendező lett?

Nem volt ez határozott döntés. A gimnáziumban, az iskola 100. évfordulójára színházi előadást csináltunk, amelyet egy kedves tanárom írt, és én is részt vettem benne. Ott kezdett el érdekelni a színház. Aztán a kezembe került Balázs Béla A látható ember című könyve, ami azt súgta, hogy a színháznál van izgalmasabb dolog is, mégpedig a film. Érettségi után azonban még nem adtam fel az elképzelésemet, hogy orvos legyek. Csak közben felvételt hirdettek filmrendező szakra is, ahova bejutottam. Az orvosi egyetem felvételijére már el sem mentem. A lustaság tartott meg a filmrendezői szak mellett, és az öröm, hogy felvettek egy válogatott társaságba, Máriássy Félix osztályába.
 
Első rövidfilmjével Oberhausenben nyert, az Apával 1967-ben Moszkvából hozta haza a nagydíjat, majd eljutott a filmmel New Yorkba is.

Moszkvában hatezer néző előtt a Kongresszusi Palotában, New Yorkban a Lincoln Centerben mutatták be a filmet. Ezen a két vetítésen tanultam meg a legalapvetőbb dolgot. Az óriási moszkvai teremben voltak pillanatok, amikor néma csend volt. Érezni lehetett a feszültséget. De azt is, ha lazult a jelenet. Olyankor kicsit mocorogtak a székeken. A New York-i vetítésen szintén rengetegen voltak. De ott is ugyanott állt be a csend, mint Moszkvában, és a mocorgás is ugyanott volt. Rájöttem, hogy az érzelmek, amelyek a figyelmet és a lazulást irányítják, mindenütt azonosak. Azóta tudom, hogy mi működteti egy igazán jó filmnek a közönséghez való eljutását.

Velencében a Szerelmesfilmmel volt jelen.

A Grand Hotel des Bains-ben laktunk a Lidón, ahol a Halál Velencében játszódik. Minden tökéletesen megfelelt a Thomas Mann-i leírásnak. Még a lépcső fakorlátja is. Mivel Federico Fellini filmjét is akkor vetítették, amikor a miénket, együtt ültünk a várószobában. Csodáltam Fellinit. Nemcsak az Országúton és a Cabiria éjszakái miatt, hanem mert úgy éreztem, és most is úgy érzem, a 8 és ½ a filmművészet egyik csúcsa, Himalájája. Hosszasan néztem ezt a széles vállú, nagydarab embert és a törékeny hölgyet. Aztán évekkel később még egyszer találkoztam velük.
 
Los Angelesben, 1982-ben Oscar-díjjal a kezében igazi örömtáncot lejtett Klaus Maria Brandauerrel. Nem volt ez előre betanult koreográfia?

Azt a táncot Klaus öröme és lendülete indította el.
 
Bécsi keringő helyett egy sajátos, helyben megszületett hollywoodi?

Örültem, hogy Klaus megfogott és magával vitt. Nagyon jól szórakoztak a nézők ezen a két kelet-európai bolondon.

Négy filmet forgatott Brandauerrel. A Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen története a Monarchiához kötődik. A Zárójelentés egy nyugdíjazott magyar orvosról szól. E négy film forgatása során előfordult, hogy felizzott kettőjük között a pillanat, mert mindketten valami mást akartak?

Biztosan volt ilyen. De a próba azért van, hogy kipróbáljuk, mi hogyan működik. S akkor valami elkezdődik, ami vagy tetszik, vagy nem. Ez természetes folyamat. Előfordult, hogy győzködtük egymást, de mindig megtaláltuk a közös utat.
 
Melyik az a filmje, amelyet ma is ugyanúgy forgatna le, mint annak idején?

Vagyis melyik áll a legközelebb hozzám? Az Apa. Az, amit el akartam mesélni, és a forma, amellyel sikerült is elérnem, az Apában jelenik meg a legorganikusabban. A többi filmbe bele tudnék nyúlni. Szeretem a Bizalmat, fontosnak tartom Andorai Péter és Bánsági Ildikó kettősét, ahogy egymásra néznek, ahogy megnő a feszültség kettőjük között, s ahogy feloldódnak belőle! Két kivételes tehetségű ember találkozása ez a kamera előtt. A Mephistót is nagyon szeretem. A Redl ezredest is. Nagyon izgatott a Szembesítés. Hogy vannak, akik egy másik embert megítélnek anélkül, hogy pontosan tudnák, miről is van szó. Ilyenkor szinte lehetetlen védekezni, mert a másik érvei ellen nem lehet igazán harcolni. Két csodálatos színész, Stellan Skarsgard és Harvey Keitel arcát figyelhettem játék közben, ami ugyancsak óriási élmény volt. Tanúja lehettem, hogyan feszültek egymásnak a kamera előtt. De nagyon szeretem az Édes Emma, drága Böbe című filmet is. A csuda tudja…! Én nem nagyon vagyok képes megítélni a filmjeimet, nem is ez a dolgom. Megcsinálni volt fontos mindegyiket. Aztán valamelyik sikerült, valamelyik kevésbé.
 
Egészen mást jelent most, az orosz–ukrán háború idején nézni a Bizalmat, mint 1980-ban, a bemutató évében, vagy akár öt-tíz évvel ezelőtt.

A történelem, a politika, az ideológiák harca sajnos beleszól a magánember életébe. Kelet-Európában ez a mi sorsunk. Az én generációm, amelyik a harmincas évek végén született, és végigélte a háborút, a sztálinizmust, ötvenhatot, mindent, a rendszerváltás utáni összes konfliktust… néha tátjuk a szánkat, hogy mi zajlik körülöttünk. Amit a történelem produkált csak az én életemben… hát! Azok, akik a rendszerváltás után születtek, elmúltak harmincévesek, és még nem történt velük semmi. Harmincéves korunkig mi annyi szörnyűséget megéltünk! Nekünk ez jutott.
 
Ha most lehetőséget kapna egy újabb film megrendezéséhez, és a producere azt mondaná: kerül, amibe kerül, állom a költségeket, milyen történethez nyúlna?

Nem felszabadítás, ha az embernek annyi pénz áll a rendelkezésére, amennyit akar. Igazán az a jó, ha a témának megfelelő mennyiségű összeget kap. Vagy egy kicsit kevesebbet, mert teher alatt nő a pálma. És nem árt, ha egy kicsit gondolkodnod kell, hogy beleférj az ötleteiddel abba az összegbe, amiből dolgozhatsz. Én soha nem kaptam annyi pénzt, hogy ne tudtam volna vele mit kezdeni. Kifejezetten jó volt, hogy mindig egy kicsivel kevesebb jutott, és mindig törni kellett a fejünket, hogy megoldjuk a helyzetet. De hogy mi lenne az a film?
 
És az elsődleges szempont a megvalósításához.

Előbb azon kezdenék el gondolkodni, hogy ki lenne az a színész, akit felkérnék, akire szívesen írnék forgatókönyvet, mint annak idején többször is Bálint Andrásra vagy Brandauerre. És ki lenne a partnere, mert egy színész nem színész. Kell hozzá egy ellenfél is, aki kihozza belőle az erőt, akivel szemben felélednek az energiái. Ilyesmiken töprengenék. És akkor vagy eszembe jutna valami, vagy nem. Olyan ajánlat, hogy azt csinálok, amit akarok, egyszer jött, de nem vettem komolyan, mert tudtam, hogy ezzel nem kell foglalkozni. A komoly felkérés mindig konkrét dologról szól. Két csodálatos színész keresett meg nemrég, hogy szeretnék, ha filmet csinálnék velük. Feladták a leckét. Most bennük gondolkozom.

A szerző a Vasárnap munkatársa