Messziről jött festmények

Somogyi Tibor felvételeElöljáróban rövidke névjegy Pákh Imréről. Talán nem véletlen, hogy gyűjtőszenvedélyének egyik tárgya Munkácsy Mihály. Ő is Munkácsról származik, onnan került el Szentpétervárra, ahol először lobbant fel benne a szenvedély, amely régi orosz ikonok gyűjtéséhez vezetett. Később a 16–18. századi holland festészet iránt érdeklődött, mígnem egyre nagyobb lelkesedéssel fordult a klasszikus magyar festészet felé. Elhatározta, felkutatja Munkácsy külföldön maradt képeit, hogy minél többet összegyűjthessen belőlük, s a megszerzett alkotásokat a magyarországi közönségnek is megmutathassa. E gesztusnak köszönhetően látható Miskolcon a hónap végéig a Munkácsy-képek Amerikából – Válogatás Pákh Imre gyűjteményéből című kiállítás. A helyi művészetkedvelők között szinte rajongói lázat váltott ki a tárlat, mivel Munkácsy gyerekkora egy részét itt töltötte, ezért úgy éreznek iránta, hogy egy kicsit a város gyermeke is, s ezzel a kiállítással jelképesen hazalátogatott. Munkácsy egyébként később is járt a városban, 1891-ben, amikor találkozott a híres miskolci fotográfussal, Schabinszky Lászlóval, akit arra kért, hogy az éppen akkor tartott országos vásárban fotografáljon számára arcokat, amelyek ihletalapként szolgálhatnak majd az Országház számára festendő Honfoglalás című kompozícióhoz. A látogatással kapcsolatban a korabeli tudósítás egyebek között arról értesítette az olvasókat, hogy: „Munkácsy lefényképeztetett itt időzése alatt Schabinszky fényképész által, a mi azonban csak úgy titokban történt, mert Schabinszky kérte ugyan a művészt, hogy engedje magát lefényképeztetni, de Munkácsy nem akart erre ráállni. Került mégis egy pillanat, a melyben Munkácsy nem is gondolva, az ügyes Schabinszky által lefényképeztetett. Még nem volt alkalmunk megtudni, hogy minő sikerrel.” Azóta azonban kiderült, hogy sikerült a „titkos fotózás”, s a miskolci kiállítás látogatói meg is csodálhatják az eredményét.

A Herman Ottó Múzeumban látható festményeket olyan kuriózumokkal is kiegészítették, amelyek Munkácsy és Miskolc kapcsolatát mutatják be, hiszen a fentebb jelzett vonatkozásoknak köszönhetően a városban már a 19. század végétől hangsúlyos Munkácsy-kultusz él. Ezt a kultuszt a Herman Ottó Múzeum is elevenen ápolja: 1975-ben, Munkácsy halálának 75. évfordulója alkalmából emlékkiállítást, 1994-ben, születésének 150. évfordulóján ugyancsak emlékkiállítást és konferenciát rendezett. Legutóbb 2003-ban állítottak össze Munkácsy-bemutatót, amely a múzeum leglátogatottabb, legsikeresebb kiállítása volt. E mostani tárlat különleges, mondhatni, egyedi volta azonban záloga lehet annak, hogy esetleg megdönti a három évvel ezelőtti látogatottsági rekordot.

A helyi Munkácsy-kultuszt erősíti az is, hogy jó ideig Miskolc számított a magyarországi Munkácsy-kutatás legfőbb bázisának. A Herman Ottó Múzeum munkatársa volt ugyanis Végvári Lajos művészettörténész, aki hosszú kutatómunka után 1958-ban megjelentette a Munkácsy Mihály élete és művei című monográfiát, amely a mai napig a legteljesebb szakirodalma a Munkácsy-életműnek.

A kiállításon képviselve vannak Munkácsy romantikus-realista festményei, parasztokkal, halászokkal benépesített tájképei, jellemábrázoló portréi és szalonképei, valamint népéletképei, amelyeket a fiatalon átélt gyötrelmes élmények, a nyomor és szenvedés ihlettek. Sok olyan érdekességet prezentál a tárlat, amit először láthat a magyarországi közönség, illetve amivel ez alkalommal ismerkedhet meg alaposabban. Munkácsy több mint félszáz szalonképet festett, a nagyközönség és a kutatók előtt viszont ezek alig ismertek, ugyanis e művek zöme magángyűjtőkhöz került, ezért nem válhatott közkinccsé. Legtöbbjük kiállításokon sem szerepelt, mint a Ballada című 1888-ban készült vászon, amelyet először mutatnak be Magyarországon. Ugyanez mondható el a Sétány a Parc Monceauban (1882) című festményről is, amely 1923-tól – akkor került az Egyesült Államokba –, csak fekete-fehér reprodukcióról volt ismert a magyarországi Munkácsy-kutatók előtt. Hasonló sorsú a Cigányok az erdőszélen (1873), amelynek festői értékeiről Végvári Lajos – a már említett monográfiában – csak fekete-fehér reprodukció alapján, sejtéseire hagyatkozva szólhatott. Ugyancsak most látható először Magyarországon az Erdőrészlet két alakkal (1873) című festmény is.

Hasonló múltjuk miatt – vagyis hogy elkészültük után külföldi magángyűjteményekbe kerültek – szinte valamennyi képhez érdekes történet vagy sors kapcsolódik. Pákh Imre jóvoltából eljutott Magyarországra, így Miskolcra is a Munkácsy arcképfestmények egyik legkorábbik darabja, a Munkácsy Emil kislányának arcképe című portré; ennek köszönhetően összevethető a művész korai és későbbi portréfestői stílusa. Reök Ivánnéról két portré is készült: az egyiket a debreceni múzeumban őrzik, a másik – a debreceninél vázlatosabb – most Miskolcon látható. A kettőnek az összevetése arra is lehetőséget ad, hogy a festői munkafolyamatról, a képépítés technikájáról kapjunk közelebbi információkat. A Téli út című kép előtt azért érdemes elidőzni, mert az mintegy téli változata a híres Poros útnak, a Konyhában (1872-1873) című kompozíció pedig azért érdekes, mert sok szempontból rokonítható a Köpülő asszonnyal. A Konyhában azért is különleges, mert ez szolgált alapul Munkácsy egyetlen ismert rézkarcához, amelynek a fejek kivételével minden részlete elkészült. A rézlemez egy levonatát 1977-ben megvásárolta a Herman Ottó Múzeum, s besorolta a mostani tárlat anyagába. A bohém (1873), valamint az Öregasszony mappával című képeket azért érdemes szemügyre venni, mert a Zálogházhoz készült tanulmányok, s mutatják, hogy Munkácsy a kép valamennyi figuráját külön-külön kiérlelte. Hasonló különlegességekért érdemes ellátogatni a Herman Ottó Múzeumban.