Mese a megelevenedett cókmókokról

JUHÁSZ KATALIN

…egy görgőkön guruló díszlet, rajta rengeteg színes cókmók. Ezzel érkeznek a szereplők: a király, a lánya, a jószívű legény, a sárkány, egy ménesnyi paripa, éneklő halottak, vaddisznó, hal, róka, kígyó – hogy csak néhányat soroljunk fel. A szereposztás ehhez képest rendkívül takarékos: az összes karaktert ketten játsszák: Havasi Péter és Dégner Lilla, a társulat új tagja.

Hálás feladat, igazi lubickolás lehet ez nekik, gondoltam az elején. Aztán ahogy haladtunk előre a pörgős, akciódús történetben, azon vettem észre magam, hogy egyre jobban szorítok a színészeknek, bele ne gabalyodjanak az általuk gombolyított fonálba. Itt ugyanis a kellékek is szereplővé válnak, és nagyon sok van belőlük. Plüssállatkák, dobozok, fejfedők, különböző zsinórok, papír- és textilcuccok lepik el a teret, és szédületes gyorsasággal cserélődnek, illetve a két színész cserélgeti őket. Forgács Miklós rendező megspórolta a kellékest, jókora plusz terhet rakva a szereplők vállára, akik nemcsak mesélnek, énekelnek és táncolnak csaknem másfél órán keresztül, hanem tologatnak, szerelnek, építenek is. A gyerekek számára mindez rendkívül izgalmas, hiszen a szemük előtt születik a mese. Az előadásra betévedő felnőtt pedig csak ámul és bámul a rendező, valamint a díszlet- és jelmeztervező Péter Krisztina ötletein, amelyek közül ízelítőként hármat említenék. Az égig érő fa egy létra, melyen úgy mászik fel a kanászlegény, hogy Havasi Péter egy őt megtestesítő plüssmacit húz felfelé zsinóron. A szintén kulcsszereplő sárkány hét feje hét zöld lufiból van. A seprű pedig a fülhöz szorítva tolmácskészülékként működik, hogy a szerelmesek értsék a sárkány szavait.

Jók a dalok, Lakatos Róbert zeneszerző viszont szintén folyamatosan próbatételek elé állítja a legényt és a leányt: a legtöbbször egy szál hegedű kíséri őket, azaz nagyon pontosan kell énekelniük, a legkisebb elcsúszást is azonnal észrevenni. És ezzel a feladattal is hősiesen megbirkóznak, mint ahogy a Kántor Kata által kitalált színpadi mozgás is mesésen megy nekik. Viszont szeretnék belátni az agyukba, mert el nem tudom képzelni, mi mindennek kell ott elférnie.

Ez az előadás igazi bravúr. Az alkotóknak sikerül elérniük, hogy mindig tudjuk, ki kicsoda éppen, és a néhol meglehetősen igényes, bonyolult szöveget is játékosan mondják a színészek, ki-kikacsintva a gyerekekre, ahogy azt egy rendes mesében kell.

Most pedig jöjjön egy kis szövegmustra. „Ahogy moccansz, guggolsz, rakodsz, sikálsz, hajolsz, pakolsz, odább teszel, arrébb tolsz. Ez a finom rebbenés, ágaskodás, görnyedés. Ahogy teszed, ahogy végzed. Minden mozdulatod végzet! Erre fordulsz, ide nézel, arra mozdulsz, megigézel” – mondja a kanász a serényen takarító királylánynak. A partra vetett hal operaénekesi hangon Schubert Pisztráng-ötösének dallamára énekli, hogy „Kopoltyúmban pokol tombol, / Minden pikkelyem kihullt, / Vörös már a halfilém is, / Okos fejem ellilult”. A szintén megmentésre váró vadkacsa Verdi Rigolettójából Az asszony ingatag kezdetű ária dallamára ezt énekli: „Vegyüzem böffent, / Kacsanagy baj van, / Meg kellett fürödnöm / A zavarosban”. Remek, de ha nem jártam volna utána, nem tudnám idézni, mert a színpadról alig érthető. Csakúgy, mint a róka dala Beethoven Örömódájának melódiájára.

Még néhány jó poén elsiklik, például amikor a vaddisznó így fenyegeti a kígyót: „Mindjárt agyontaposlak, te mitsiklasz!” Az általam látott előadás közönsége legalábbis jobban honorálta a nonverbális humort, például azon nevettek, amikor a lány a fiú arcába nyomta a plüssmacit, nem pedig azon, amiről közben beszélt. Viszont a meseelőadásokra fokozottan érvényes, hogy a bemutató tulajdonképpen a nyilvános főpróba, mert olyankor derül ki, mi az, ami működik a pöttöm nézők előtt, és min kell módosítani. Amikor például Havasi Péter egy földre terített lapra térképet rajzolt, a fél nézőtér felállt és kíváncsian ágaskodott. Persze az is lehet, hogy a rendező szándékosan akarta talpra állítani a gyerekeket. Végtére is, ez egy mese. És a mesében bármi megtörténhet…