Mekkora örömet szerezhet néhány magyar szó, ha édes anyanyelvünk

Anyósomnak nemrég Pozsonyba kellett utaznia. Nem igazán ismeri ki magát a fővárosban, így többször is a járókelőkhöz fordult segítségért. Persze, szlovákul kérdezősködött, de amikor az egyik piac mellett két hölgyet hallott magyarul beszélgetni, magyarul kért útbaigazítást. Kapott is, ráadásul megtudta, mekkora örömet szerzett, hogy magyarul szólt, mert ilyesmi Pozsonyban ma már nagyon ritkán fordul elő. Ez az eset is csak alátámasztja a legutóbbi népszámlálás nemzetiségekre vonatkozó eredményeit, melyek szerint a szlovákiai magyarság létszáma rohamosan csökken. Koronázó városunkban, amely valaha háromnyelvű volt, méghozzá nemcsak oly módon, hogy éltek benne magyarok, németek meg szlovákok, hanem általában beszélték is mindannyian mind a három nyelvet, ma egy pozsonyi magyar asszonynak rendkívüli élményt jelent, hogy anyanyelvén beszélhet az utcán.

Anyósom esete egy másikat juttatott eszembe, azt magam éltem át vagy másfél évtizeddel ezelőtt. Prágai főiskolásokként barátommal Romániába kísértük el geológus ismerősünket, aki ún. bányavirágok, az ércbányákban fellelhető kristályos kőzetek után kutatott. Olyan bányászokat kerestünk, akik ez ügyben segítségére lehettek volna. Mivel cseh barátunk a francián kívül csak néhány román szóval tudott kommunikálni a helyi lakosokkal, mi barátommal magyarul próbáltunk érdeklődni, tudván, hogy vegyesen lakott területen járunk. Megszólítottunk egy idősebb nénit, aki először összerezzent, félve körülnézett, nem hallhat-e bennünket valaki, majd könnyekkel a szemében, visszafogott hangon mondta, mennyire örül nekünk. Elmondta, a faluban sok magyar él, de az utcán nem mernek beszélni, mert sosem lehet tudni, nem hallja-e meg valami besúgó, mert az akkori Ceaucescu-korszakban az ilyesminek könnyen lehettek volna kellemetlen következményei. Hát, ez a néni jutott eszembe anyósom pozsonyi történetét hallgatva. A kettő között kétségkívül van némi párhuzam, de korántsem azonosítható a két eset. A romániai magyarok ott és akkor félelmükben nem merték vállalni magyarságukat, a szlovákiai magyarok számának az utóbbi tíz év alatti ötvenezres csökkenése viszont egyáltalán nem magyarázható a félelemmel. Az itteni magyarok merhetnék, de nem akarják vállalni azt, akik.

Nyilván ennek a nem akarásnak az „ellenszere” kíván lenni az utóbbi időben oly sokat vitatott státustörvény, mellyel éppen azért biztosítanak kedvezményeket a külhoni magyaroknak, hogy „megérje” nekik magyarnak maradni. Ám hovatovább úgy tűnik, hogy visszájára sül el a dolog. Szlovákiában már nemcsak a nacionalisták, hanem a magukat konzervatívnak nevezők is érvényteleníteni szeretnék a státustörvényt. De nemcsak a szlovák politikusok bírálják a kedvezmények biztosítását, hanem a magyarországi ellenzékiek is. Jóllehet, csak kampányfogásnak használják a bírálatot, ám az egyszerű állampolgárnak nem sok kell, hogy felháborodjék: az ő adójából „idegeneket” támogatnak. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy odaát mindenki tárt karokkal várja a külhoni magyart. Megboldogult anyám mesélte, hogy amikor fiatal korában rövid ideig egy győri leányiskolában nevelkedett, ott már a gyerekek is szigorúan megkülönböztették, ki az „anyaországi”, és a néhány felvidékit szinte kiközösítették. Igaz, ez régen volt...

Egy ismerősömmel történt, hogy amikor a budapesti Nyugati pályaudvaron a portékáját kínáló alkalmi árusnál alkudozni próbált, az nyilván a tájszólásából felismerte, hogy határon túli, s lenézően vetette oda: cseszkókkal nem üzletelek. Ez meg ma van. ..

Ilyen tapasztalatok után a kishitűek százszor is meggondolják, érdemes-e hangoztatniuk külhoni magyarságukat. A legrosszabb esetben arra a következtetésre jutnak, hogy nemcsak hangoztatni, megtartani sem érdemes. ĺgy aztán valóban egyre ritkább öröm lesz, ha egy magyarhoz magyarul szólnak a szlovák fővárosban.