Megunhatatlan mese a barátságról

Ctibor Bachratý felvételePozsonyban (ahogy nálunk már lenni szokott) egy prágai musical másolatát láthatjuk. Az ott bemutatott darabok egy-két kivételtől eltekintve többnyire szereplőstül-díszletestül költöznek át hozzánk. A három testőr nem tartozik a kivételek közé. Michal David a Kleopatra sikere után fogott hozzá A három testőrhöz, s a prágai Broadway Színházban több mint negyedmillió ember látta, holott a kritika igencsak fanyalogva fogadta. Ahogy a pozsonyi kritikusok többsége is elverte már a port a pozsonyi bemutatón. E sorok szerzője viszont nem csatlakozik hozzájuk.

A Új Színpad (Nová scéna) előadása ugyanis eddig messze a legszínvonalasabban színre vitt musical Szlovákiában, beleértve Jozef Bednárik elhíresült rendezéseit is.

A musical talán a legösszetettebb színházi műfaj, sikeréhez nagyon sok összetevőnek kell egy időben működnie (díszlet, jelmez, dramaturgia, zene, koreográfia, hangeffektusok). A pozsonyi előadás ilyen szempontból abszolút szerencsés csillagzat alatt született. Még akkor is hangsúlyozom ezt, ha egyelőre csupán az egyik szereposztást láttam, s nem tudom, hogyan birkózik meg például Richeliu kulcsszerepével Kassai Csongor vagy Peter Cmorík D’Artagnan szerepével. Az egyiknél az énekesi, a másiknál a színészi teljesítményre lennék kíváncsi.

A darab írói, Oldřich Lichtenberg, a szövegíró Lou Fanánek Hagen és a zeneszerző Michal David kerettörténetet kerekítenek az előadás köré. Egy fiú a padláson régi könyveket bújva megtalálja Dumas halhatatlan remekművét, amely magába szippantja. Megjelenik a vetítővászon segítségével maga a szerző is (Karel Gott személyesíti meg), s elkezdődhet a mese. Az alkotók nagyon szépen eljátszanak a kerettel, maga Dumas és a fiú több ponton megjelenik, és szépen zárják le az előadást is. Mint minden átiratban, itt is csak keresztmetszetét kapjuk a műnek (a szerzők eleve számítanak arra, hogy ismerjük az eredetit), de többnyire minden benne van, ami fontos. Kulcsfiguraként Richelieu bíboros jelenik meg, aki nemcsak összefogja a történetet, hanem a szeme is mindent lát. A legváratlanabb pillanatokban és a legváratlanabb helyzetekben bukkan fel. Josef Bohouš már a prágai előadásban is kiemelkedett a színészgárdából, nincs ez másként Pozsonyban sem. Ahogy az eredeti darabban, itt D’Artagnannak és Athosnak van szerepe az előadás cselekményvezetésében, a másik két testőr csak a létszámot egészíti ki. (De például a SuperStarban feltűnt Ivan Štroffek Aramis szerepében így is feltűnő jelenség). Ahogy Dumas, illetve Karel Gott kiemeli a bevezetőjében, ez a darab a barátságról és a szerelemről szól. S mint a mesékben, folyik a történet, dinamikus zenével, többnyire maximálisan kihasználható, korhű díszletekben, pazar jelmezekben (a díszlet Marek Hollý, a jelmez Roman Šolc munkája), még pazarabb ékszerekben. Ez utóbbinak kulcsszerepe lesz, hiszen az egész játék a királynő nyakéke körül forog. S különös értelemmel és gondolatgazdagsággal bírnak az előadásban a filmeffektusok. Felejthetetlen szép jelenet, amikor Constance a kolostorban szerelmi dalát énekelve átlép a filmbe, hogy egyesüljön a szerelmével, majd miután az álom véget ér, visszatér a rideg valóságba, hogy röviddel ezután a Milady áldozatává váljon. Amint már írtam, az előadás alfája és omegája a zene, amely olyan „michaldavidos” meg nem is. Ez a „nem is” viszont súlyos etikai problémákat vet fel. Az hogy a musical főszáma egy Bryan Adams-szerzemény, még elnézhető, hiszen a műsorfüzetben fel is tüntetik, hogy az All for love című számot beillesztették az előadásba, de mit kezdjek azzal, hogy az Én tudom című dal, amelyet Richelieu bíboros énekel, már-már megtévesztésig hasonlít Presgurvic Rómeó és Júlia című musicaljének egyik vezérmotívumára. Ha rosszmájú lennék, azt mondhatnám, hogy értem, miért nem játsszák Prágában ezt az Európa-szerte hatalmas sikerrel bemutatott darabot. Aki persze nem ismeri amazt, ujjong. Van miért.

Libor Vaculík jegyzi a koreográfiát, a fényeffektusokat, és ő maga rendezte az előadást. Minden pontosan ül, a már említett filmbejátszások is a legaktuálisabb pillanatokban egészítik ki, sőt lesznek szerves részeivé az előadásnak, és megannyi parányi, finom ötlet jelzi azt, hogy az alkotók nagy kedvvel dolgoztak. Talán csak az egyébként különös szépséggel megkoreografált Milady megölése tűnik megismételt effektusnak. Elég lenne egyszer is meghalnia. Ahogy a musicaleknél szokás, itt is alig van prózai szöveg, ez a színészek közül egyesek számára előny, mások számára hátrány. S mivel egy musicalből nem hiányozhat a humor sem, beiktatják Planchet bolondos figuráját (Juraj Bernáth nagyon sok babért learat), s kettejük jelenete Bonacieux-vel egy pillanatra már a bohózat felé viszi el az előadást. De ennyi belefér.

A D’Artagnant alakító színész van talán a legnehezebb helyzetben, hiszen amellett, hogy nagyon jó énekszámai vannak, s a vívójelenetek is hatásosak, a figurája kissé sablonos marad. Tomáš Beroun így is megbirkózik vele, sok hölgy fog még álmodni róla. Méltó ellenfele tud lenni Rochefort szerepében a szintén prágai musicaleken edződött Martin Hudec. Nagyon erősek a női szereplők, Constance alakját Karin Olasová ritkán látható érzelemgazdag alakításban tárja elénk, s méltó ellenfele a szerelmében csalódott, kétes érzelmi és erkölcsi életet élő Milady szerepében Martina Michalcová. Az alkotók érzékletesen ábrázolják az Athos (Martin Macek) és Milady közötti kihűlt viszonyt is. A bábfigurává avanzsált királyt és a más karjában boldogságot kereső királynőt a szükséges pompával hozza Juraj Ďurdiak és Helena Krajčiová. Érzékletes alakítást nyújt a mentálisan ingatag, bumfordi Buckingham szerepében a szintén a SuperStarból importált Martin Kelecsényi.

Dumas megkérdezi az előadás elején a fiút, hogy mi a fontosabb számára, a barátság vagy a szerelem. A fiú azonnal a barátságot választja. Lehet, hogy a végére már tovább gondolkozna a válaszon.

Mindenki egyért, egy mindenkiért – hangzik a testőrök jelmondata. A pozsonyi Új Színpad előadásának létrehozói maximálisan szem előtt tartották ezt a jelmondatot. Világszínvonalú, állótapsos előadás született Pozsonyban.