Meghajolnak előtte a franciák

A senkihez sem hasonlítható, a kamera előtt is őszintén élő, szerepeivel a végsőkig azonosuló színésznőt mindig is szerették a franciák. Volt idő, amikor azt akarták, váltson nyelvet és hazát, művészi pályáját folytassa náluk, éljen a felkínált lehetőségekkel. El is indult ezen az úton, de már az elején visszafordult, és azóta sem bánja. „Monori Lili nem az őt bemutató filmkészítők alázatos múzsája – írják most az életműsorozat összeállítói –, még kevésbé a nőiesség árucikké vált ikonja. Inkább úgy tűnik, mintha egy akarat pimasz kifejeződése lenne, amelyet a szemében és egyedülálló szépségében rejlő destabilizációs erő hajt.”
 
Elmondhatja azt, amit eddig egyetlen magyar színész sem: régi filmjeiből kínálnak válogatást a franciák. Büszkén sétálhatna most Párizsban, a Rue Bonaparte-on, a vetítések színhelyén.

Ehelyett síruhában ülök itthon, Kisorosziban, és küzdök, hogy ne fagyjak meg, ne fázzak fel, ne legyek beteg. Mint egy öregasszony.
 
Bástyasétány ʼ74. Ezzel a filmmel indították a sorozatot a franciák. De nem ez volt az első filmje. Azt Bacsó Péterrel forgatta.

A tanút nem is láttam. Mit nézzek rajta? Nyúlfarknyi szerepem van benne. Az első nagy filmes lehetőséget a Bástyasétány ʼ74-ben, Gazdag Gyulától kaptam. Sorfalat kellett állnunk egy jelenetben Ragályi Elemér kamerája előtt. Elájultam, mire a közelembe ért. Beestem egy szekrénybe. Az volt a szerencsém, hogy ruhaneműk voltak benne, és nem lett semmi bajom. Tíz évig dobozban volt a film. Betiltották. 1984-től lehetett vetíteni, de nem mentem el megnézni, nekem ez borzalmas emlék. Nézzem, hogy vidáman csónakázom, miközben az anyukám… nem! Tulajdonképpen egyik filmemet sem láttam. Ment a Kilenc hónap a tévében, azt is vetítik Párizsban. Gondoltam, akkor most rászánom magam. Tíz percig bírtam. Annyira idegen volt!
 
Mi volt a borzalmas emlék?

Amikor a Bástyasétány ʼ74 csónakházi jelenetét forgattuk, anyukámat akkor ütötte el a vonat. A reggeli, 8.25-ös esztergomi tehervonat. A III. kerületben, egy rohadt kacsa miatt. Születésnapot a családban mi soha nem ünnepeltünk. Szia, puszi, kész! Nem tudom, ki beszélte rá anyámat, hogy vegyen kacsákat, és születésnapokon majd vág belőlük. Folyt egy kis patak a házunk alatt. Oda szokta lehajtani, úsztatni a kacsákat. Aznap is így történt, csak az egyik kacsa közelebb ment a sínekhez. Fejes Endre később azt mondta: „Hatvan forintért halt meg az anyukád!” Otthonkában, könyvvel és pokróccal a kezében terelte a kacsákat, és el akarta hessegetni az egyiket a sínektől. A vonat meg elkapta a pokrócot. A halottkém azt mondta, nem működött az a reflexe, hogy a pokróc másik végét elengedje. Beletekerődött, és az egyik vagon lépcsője magához rántotta. Azonnal meghalt. Eltörött a gerince. De még húzta jó darabon a vonat, a magas töltés pedig leszaggatta, letépte róla a ruhát. El is mondom ezt a történetet a Látszatéletben, a Proton Színház előadásában. A tragédia napján, emlékszem, elég nyomott voltam. Azt hittem, nem aludtam jól. Állandóan mókázni kellett a forgatáson. Hol operett-, hol natúr figurák voltunk. Már végeztem, vittek volna haza, amikor szóltak, hogy telefonom van. Itt? Nekem? Ezen a szörnyű helyen? Külterületen? Furcsa volt. Kérdeztem, kivel beszélek. Leadta a hivatalos szöveget a nő, hogy: „Nekem jutott a szomorú kötelesség, hogy közöljem önnel, az édesanyja meghalt.” Nem hittem el. Hol van most, kérdeztem. Beleüvöltött a nő a telefonba, hogy: „Mit tudom én, biztos valamelyik hullaházban.” És letette a kagylót. Addigra odasereglettek hozzám a többiek, és néztek, hogy el kell-e kapni, ha elájulnék. Akkor még aránylag nyugodt voltam, de megfogtak. Biztos, ami biztos, bevittek a balesetire.

A balesetire?

Betettek a sebesültek közé, orvosi felügyelet alá. Egész éjjel azt hallgattam, ki sikít, ki visít, ki haldoklik. Reggel jött értem egy kocsi, és visszavittek a forgatásra. Nemhogy beszélni, állni sem tudtam. Hányingerem volt. Koltai Robi kitalálta, hogy fussunk, az majd megnyugtat. De dalolni és táncolni kellett. Valaki rám szólt a stábból, hogy kászálódjál már ki a depressziódból! Úgy meggyűlöltem akkor a filmeseket! Igaz, előtte sem szerettem őket. A tévéfilmrendezők egészen mások voltak. Ők sokkal szerényebbek, nincs rajtuk akkora nyomás, hogy feltétlenül Oscar-díjasnak kell lenniük. A tévéfilmekben mindig jól éreztem magam.
 
Mundruczó Kornél rendezése, a Látszatélet, amellyel külföldön is óriási sikerrel vendégszerepeltek, a 100. előadással búcsúzik a nézőktől. Hét évig játszották, és most mindennek vége. Úgy fest a helyzet, hogy a Protonnak is. A független szféra nem kap támogatást.

Évekig nyesegették az összeget, míg eljött a halálos ítélet. Ilyen infláció mellett a nézők nem szponzorálnak egy előadást vagy egy egész társulatot, hiszen lassan a kórházi ágyat is szponzorálni kell.

Ön meg tud élni a nyugdíjából?

A húgomat és a lányomat is el kell tartanom. Pszichológus a húgom, de nem tud elhelyezkedni, ráadásul a férje is elhagyta. Verseket ír, most jelenne meg a második kötete, ha kiadót találna. A lányom színháztudományi szakon írja a szakdolgozatát, de novellákat is ír. A fiam is ír, de neki is mindig visszadobják. Mindig ugyanazokat nyomják. A tudjuk, kiket. Pici szobában, háromszor négyesben élek. A szomszéd szerzett nekem tűzifát. Begyújtok a cserépkályhába, és kinyitom az ajtót, hogy menjen a melegből a fürdőszobába és az előszobába is. Reggel két fok van a lakásban. A húgomnál mínusz 2.
 
Nem bánja olykor-olykor, hogy nem lett francia színésznő?

Miért, magyarnak nem vagyok elég jó?
 
Dehogyisnem! A legjobbak egyike. Csak volt idő, amikor a nagy francia filmvállalat, a párizsi Gaumont akarta foglalkoztatni, pedig a francia színészek hatvan százaléka állástalan volt akkoriban. A Mészáros Mártával forgatott Örökség után, amelyben Isabelle Huppert-rel játszott, valósággal lecsaptak önre a franciák.

Megkérdezték, mi a tervem a gyerekkel. Mi lett volna? Hatéves volt a kisfiam. Mondtam, szeretném kihozni Párizsba. Nem tudok úgy élni, hogy nincs velem. Már a Kézdi-Kovács Zsolttal forgatott Ha megjön József után megszerettek a franciák. Egyszerűen imádtak. Ment a tamtam, hogy maradjak kint, dolgozzak náluk, válogathatok a felkínált lehetőségek közül. Úgy gondolták, kezdjek olasz filmekben. Eleinte leszinkronizálnak, közben megtanulok franciául.
 
Volt is már konkrét ajánlat. Marcello Mastroianni oldalán énekelhetett volna egy olasz produkcióban.

Vállalod? – kérdezték. Mondtam, jó, persze, csak ne bántson. Ismertem őt egy cannes-i fotózásról. Ott ült a közelemben a tengerparton. Szóváltásra került sor köztünk a fotóssal, egyikünk sem értette a másikat. Összevesztünk. Mastroianni napszemüvegben, fürdőköpenyben újságot olvasott, és nézte, hogy ki ez a kis nő? Felkeltettem az érdeklődését. De nem lett semmi a filmből. Otthagytam Párizst.
 
Bátor nő volt már akkor is. Nem fáj most a szíve, hogy el kell engednie a Látszatéletet?

Már nincs szívem. Alig maradt belőle valami az infarktus után. Olyan gyógyszereket szedek, amelyek életben tartanak.
 
Az Andrássy úti Fischer Iván Lakásszínházban, még a Proton Színház égisze alatt, most mutatta be 10 perc vers – Monori Lili című estjét, amely utazás térben és időben, múltban és jelenben.

Rakovszky Zsuzsa Péntek este című verséből mondok részletet az elején. A női magány a téma. Operatőr jött volna hozzám, hogy felvegye a verset, de rossz állapotban voltam, mert nem kaptam fát, nem tudtam fűteni. Ne jöjjön hozzám senki, mondtam, ne fogja rám a kamerát, és ne dugjon mikrofont a számba. Webkamerával vettem fel a szöveget. És előkerült a naplóm tizenhat éves koromból. A nagymamámtól kaptam. Megtaláltam benne, hogy mit írtam bele 1962. október 27-én. Gyors- és gépíróiskolába jártam, Budapest utcáin nagy teherautókon állva ordították az emberek, hogy el a kezekkel Kubától, meg hogy Kubának joga van élni! És én ezt akkor feljegyeztem. Meg hogy az újság azt írta, ezen a napon majdnem kitört a harmadik világháború. Beírtam azt is, hogy ha sugárzás lesz, én már nem leszek színésznő, habár a fogaim rosszak. Meg hogy megdicsért a gyorsírótanárom, hogy milyen gyorsan írok, és milyen értelmes vagyok. Az osztálytársaim keresték az értelmet rajtam, én meg vigyorogtam. Maga bajnokságokat nyerhetett volna, mondta később a tanárom, amikor már a színművészeti főiskolára jártam. Maga parlamenti gyorsíró lehetett volna, a színészet meg nem ér semmit! Ezt egy életre megjegyeztem. Máig töröm a fejem, hogy mi a színészet, ha egyáltalán van ilyen. Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című versét is felolvasom a naplómból. A végén pedig felhív Pisti telefonon, hogy Lilikém, itt parkolok az Operánál, de megbüntettek. Akkor felállok, és elköszönök, hogy mennem kell. De jön még egy huszonhat perces dokumentumfilm, rólam. Ez lesz most a Látszatélet után. Ez az est. Már Svájcba is meghívtak vele. De hogy utána mi lesz, nem tudom.

A szerző a Vasárnap munkatársa