Még egyszer az „anyázás”-ról

Előző alkalommal egy olyan magyarországi pedagógust – inkább úgy mondanám: oktatót – idéztünk, aki azon kesergett, hogy a rá bízott gyerekeket nem tudja leszoktatni a kétféle beszédmódról: másképp beszélnek az ő jelenlétében az iskolában, megint másképp egymás közt, az iskola folyosóján, az utcán, otthon. Ez a vélemény azért megdöbbentő, mert az anyanyelvi nevelés egyik legfontosabb célja épp az lenne, hogy lehetőleg minden diák „kettősnyelvű”-vé váljon, vagyis beszédmódját mindig a mondanivalójához és a beszédhelyzet követelményeihez igazítsa.

Az olyan oktató, aki le akarja szoktatni tanítványait a mindennapi beszélt nyelvről, nyilván rossznak tartja ezt a nyelvváltozatot, s a tanórán föltehetőleg meg is bélyegzi, hiszen valahogy meg kell a gyerek számára indokolnia, miért ellenzi és tartja kipusztítandónak az általa használt szavakat vagy nyelvtani formákat. Ezek megbélyegzésével viszont azokat is megbélyegzi, rossz színben tünteti föl, akiktől a gyerek ezt a nyelvet tanulta, vagyis családját, rokonságát, barátait. Ezért nevezte ezt az eljárást az egyik magyarországi nyelvész találóan „anyázás”-nak. Az ilyen „anyázás” nemcsak lélektani, pedagógiai, didaktikai és erkölcsi szempontból elfogadhatatlan, hanem nyelvi, nyelvészeti szempontból is, ugyanis a gyermek mindennapi beszélt nyelvében található formák nyelvileg egyáltalán nem rosszak, legyen szó akár a falusi vagy kisvárosi gyerekek nyelvjárási, akár a városi egynyelvű gyerekek laza beszélt nyelvi, akár a kisebbségi gyerekek kétnyelvű anyanyelvváltozatáról. Nagyon sok nyelvi forma, amely egykor csak a nyelvjárásokban, a laza beszélt nyelvben vagy a kétnyelvűek nyelvhasználatában élt, időközben irodalmi szóvá „lépett elő”, ami nyilván nem következhetett volna be, ha eredendően rossz lett volna.

Miért érzik mégis sokan helytelennek az olyan nyelvjárási alakváltozatokat, mint a vót vagy a kík, a tehen ’tehén’ vagy felpattanik; az olyan beszélt nyelvi formákat, mint az én tudnák, én szokok (valamit csinálni), a meg-e tanulta vagy az ő megihassa (kijelentő módú alakként); a gyakran használt szavak olyan rövidebb változatait, mint a nem tom ’nem tudom’, asszem ’azt hiszem’, ecen vagy ece ’egyszerűen’ szal vagy szo ’szóval’; az olyan kontaktusjelenségeket, mint amilyen a vlecska ’pótkocsi’, az infarkt ’szívinfarktus’, az átfizet ’(költséget) térít’ vagy az iskolán tanít ’iskolában tanít’? Nem azért, mert nyelvileg volnának helytelenek, hiszen nem azok (bár a szakképzetlen nyelvművelők egy részükről ezt állítják), hanem azért, mert használatuk sok esetben alacsony presztízzsel rendelkező társadalmi rétegekhez vagy informális beszédhelyzethez kötődik, és abból kilépve, más környezetbe átkerülve váltanak ki nemtetszést az emberekből.

Ebből következően pedig a tanárnak nem az a dolga, hogy ezek használatáról a diákokat leszoktassa, hanem az, hogy megtanítsa nekik azokat az alternatív formákat, amelyek másfajta társadalmi rétegekhez, ill. beszédhelyzetekhez kötődnek, s képessé tegye őket arra, hogy minden konkrét beszédhelyzetben el tudják dönteni, a kínálkozó lehetőségek közül melyik formát célszerű használniuk. Mert minél több nyelvváltozatot ismer az ember, annál gazdagabb a nyelvi repertoárja, annál árnyaltabban tudja magát kifejezni, annál inkább tud élni a nyelv által kínált sokféle lehetőséggel. Erre nézve talán egy másik alkalommal hozok még szemléltető példákat.

Vannak tanárok (és nyelvművelők is), akik különbséget tesznek egyfelől a nyelvjárások, másfelől a laza beszélt nyelv, ill. a kontaktusváltozatok között. A nyelvjárásokat értékes, „a maguk helyén” megőrzendő nyelvváltozatnak tekintik, viszont a laza beszélt nyelvet, de főleg az idegen nyelvi hatásra keletkezett kontaktusváltozatokat eredendően rossznak gondolják. Ezt a nézetet sem lehet azonban semmiféle nyelvészeti érvekkel alátámasztani, az ellenkezőjét annál inkább. Erre teszek kísérletet legközelebb.

www.gramma.sk