Meddig terhelhető egy gyermek?

Meglepő, ugyanakkor komoly vitákat kavaró alkotás. Egy fiatal zsolnai házaspár speciális nevelési módszernek veti alá négyéves kisfiát. Fizikai adottságait és intellektusát pár-huzamosan fejlesztve élsportolót és nagy tudású, sőt, tökéletes embert akarnak formálni belőle. Édesanyja születése óta csak németül beszél hozzá, hogy kétnyelvű legyen a gyerek, de még ennél is többet várnak el tőle a sport terén. Játszótér helyett különböző sportpályákra viszik. Óvodába nem jár, hogy a nap minden percét vele tölthessék. Édességet nem kap, és nem is óhajt a gyerek, még egy kocka csokoládéra sem vágyik, hiszen már belenevelték, hogy az nem egészséges. Születésnapját úgy ünnepli a család, hogy nem hív hozzá hasonló korú gyerekeket. Csak úgy önfeledten játszani náluk nem lehet. Azok csak elvesztegetett, értelmetlen órák lennének.

Vegyük hát sorra, mi mindennel foglalkozik kötelezően a gyerek. Délelőtt úszik és tornázik, délután zongoraórákat vesz, majd teniszezik és korcsolyázik. Teszi mindezt alázattal, odaadással, bámulatos szorgalommal. Pimaszkodásnak ebben a családban amúgy sincs helye. De még sírásnak sem. Egyszer mégis eltörik a mécses, amikor a kissrác bejelenti: szigorú édesapjával nem akar edzeni, inkább az édesanyjával, aki szép szóval mindig célba ér nála. Kifele úgy tűnik, katonai kiképzőtábor az élete, ő maga mégsem így éli ezt meg. Szófogadó gyerek, aki ugyan élvezi a sportot, de nem is sejti, hogy az esti fekvőtámaszok és más megerőltető gyakorlatok helyett az esti mesék is megilletnék őt.

Drill vagy játék, amibe a szülők hajszolják őt? És épp e kérdés eldöntése kapcsán szakadt két táborra a film közönsége. Az egyik elítéli ezt a fajta nevelési módszert, a másik nem lát benne semmiféle szívtelenséget vagy kegyetlenséget a szülők részéről. A gyerek pedig hallgat. Őt nem kérdezi meg senki, hogy mennyi öröme van mindebben, s hogy akarja-e folytatni? Morális kérdéseknek itt nincs helyük.

A módszert 1996-ban a cseh Pavel Zacha dolgozta ki, aki így nevelt élsportolót a fiából. Az ifjabb Zacha ma is az NHL egyik legsikeresebb jégkorongozója. Hogy mi a módszer lényege? Mindent alávetni a gyermek egyre jobban kibontakozó tehetségének, ami azt jelenti: a lehető legkülönbözőbb sportágakba bevezetni, nyelvtanfolyamra, énekórákra járatni, és mindenben százszázalékos teljesítményt várni. Ezzel együtt elérni, hogy mindenben maximális támogatást élvezzen. Hogy érezze: szülei mellette állnak, az étkeztetésére külön odafigyelnek, a kedélyállapota sose ingadozzon, lelkileg folyamatosan jó passzban legyen, a nap végén pedig jöhet a megérdemelt, minőségi alvás.

„Ennek a különleges nevelési módszernek a lényege abban rejlik, hogy minden irányban százszázalékosan formálja a gyereket. A sportnak, a hangszeres tudásnak, az éneklésnek, az idegen nyelveknek egyformán fontos szerepet tulajdonít. A szülők részéről teljes támogatást kíván, játékos nevelést – így a film rendezője. – Amikor először találkoztam a szülőkkel, bevallom, magamban én is azt mondtam, ezek őrültek, akik tönkreteszik imádott csemetéjüket. Később egyre inkább lenyűgöztek. Kamera nélkül is sok időt töltöttem velük, és soha nem láttam szemtelennek a gyereket, erőszakosnak a szülőket. Amikor az én fiam volt négyéves, gyakran kellett fegyelmeznem őt. Dacos volt, akaratos. A filmbeli kisfiú egészen más természet. A szüleitől mindent megkap, szeretetben nő fel. Ha egyszer is azt láttam volna, hogy frusztrált, vagy ha sírni láttam volna, haragudni a szüleire, kételkednék a módszert illetően. De semmi ilyet nem tapasztaltam. Épp ellenkezőleg: ez a gyerek így boldog. Más kérdés, hogy kamaszként vajon boldog lesz-e még, vagy később, felnőttként hogyan értékeli mindazt, amiben része volt. De a film ezeket a kérdéseket sem veti fel.”

Sem értékelni, sem ítélkezni nem akar Erika Hníková. Bár mindent közelről mutat, szinte családtagként látjuk a történéseket, egyfajta távolságot mégis sikerül megtartania a családtagokkal szemben.

„Senki felett nincs jogom morálisan ítélkezni – mondja. – Ebben a helyzetben is megpróbáltam semleges maradni. Magánemberként természetesen lehet véleményem az egészről, és van is. Sokat beszélgettem a szülőkkel. Amellett, hogy egyfajta csodálattal tekintek rájuk, a dolgokhoz való hozzáállásukat néha furcsának találtam. Bevallom, még ma sem tudom, mit gondoljak az elszántságukról, igyekezetükről, döntéseikről. Van, amivel lenyűgöznek, de voltak olyan helyzetek is, amelyek dermesztően hatottak rám.”

Hogy mi lesz Miškóból, kiváló sportoló vagy neves fizikus, arra majd a jövő ad választ. Szülei mindenesetre azt nevelik belé, hogy soha ne álljon meg az útján, a versenyszellem vezérelje mindig, legyen öntudatos ember, aki mindent megtesz a célja eléréséért, vagyis a győzelemért.

Nincs könnyű dolga senkinek ebben a családban. Miškónak mindennap teljesítenie kell a kiszabott penzumot. Itt semmit nem lehet megúszni. Elszánt a férj, nincs, ami elbizonytalanítaná az útján. Feleségében olykor felmerül a kétkedés, hogy nem követnek-e el hibát valamiben, de gyorsan meggyőzi magát, hogy helyesek a döntéseik. Barátaik közül sokat elveszítettek, mert idő hiányában egyszerűen nem tudják tartani a kapcsolatot velük. Ők a nap minden percét a gyereküknek szentelik. Miško nem nyomogatja a mobiltelefont, de még laptop sincs a kezében soha. Nem is könyörög egyikért sem. Már ebben a kérdésben is felnőttként gondolkozik.

Sokakat fog irritálni a film. Sokan el is ítélik majd a szülőket. De sokan lesznek azok is, akiket mélységesen elgondolkoztat, és újraértékelik nevelési módszerüket. Erika Hníková bizonyára épp ezt akarja elérni.

A szerző a Vasárnap munkatársa