Kultúra
Mauer Milán

Mauer Milán mindig lélekből indít a színpadon

Szabó G. László

2018. szeptember 8. 16:05

Balettnövendék korától fogva a klasszikus vonalat követte. Operaházi szerepekről álmodott. Éveknek kellett eltelniük, hogy Mauer Milán ott táncolhasson vágyai színpadán.

Pécsről jött, a művészeti szakközépiskolából, ahol klasszikus balettet és modern táncot is tanult. Kiváló növendék volt, izgalmas szerepekre hivatott, a Magyar Állami Operaházban azonban mindig találtak valami kivetnivalót benne. Németországba ment, ott tanult egy évet, és el is táncolt jó pár klasszikus szerepet. A fordulat itthon következett be a pályáján, amikor megkapta a P. P. Pasolini Project főszerepét. Onnantól fogva tudta, hogy valami mást akar, és azt a mást Frenák Páltól kapta meg.

Mauer Milán ma már a Frenák Társulat vezető táncosa. A Fülöp Viktor-díj mellé a Magyar Táncművészek Szövetsége elismerését is megkapta már mint a legígéretesebb fiatal táncos. Azóta pedig régi nagy álma is teljesült: Frenák Pál legutóbbi koreográfiájában, A fából faragott királyfiban az Operaház színpadára lépett, pontosabban: repült közönség elé. Méghozzá kötélen!

Olyan természetességgel, könynyedséggel és eleganciával válik eggyé a kötéllel, hogy meg kell kérdeznem: van légtornász a családban?

Nincs. Nekem viszont ez a harmadik darabom, amelyben kötélen láthat a közönség. Az első az Un volt, amikor a darab legelején, Pali szólója után hasonló függesztési rendszerrel ugrottam vissza a hálóba. Utána jött a Lutte. Az volt az első olyan függesztési rendszer, amely már érezhetően nehezebb pálya volt. Rá egy évre megcsináltuk Bartók művét, A fából faragott királyfit, és Pali azt mondta: „A Tündérnek pörögnie kell, felfüggesztve!”

Pörög is káprázatosan. A Monte Carló-i cirkuszfesztiválon díjat nyerhetne egy ilyen művészi produkcióval. Mintha Ég anya meghosszabbított köldökzsinórján lógna, forogna a föld vonzerejére magasról fütyülve.

Az Unban három percig vagyok felfüggesztve. A Lutte-ben már tíz percig, a szólómat is beleszámítva. Csak ott nem kell annyira figyelni a zenére. A fából faragott királyfiban sem töltök több időt a kötélen, csak ott három részre tagozódik a lógás, és végig zenei jelre dolgozunk. Az első jelenetben valósággal bezuhanok a színre, a partnerem bepörget, aztán felhúznak a magasba, és jönnek a többiek. A másodikban elkezdek pörögni, és ott a vízválasztó nálam: vagy bírom, vagy nem. Mert utána megint felhúznak, majd úgy engednek vissza, hogy a kötélen lógva felemelem a partnereimet. Megtörtént, hogy szó szerint elhánytam magam. Szerencsére nem az előadáson, hanem a próbán. Rosszul kapaszkodtak belém a partnereim. Nem a kötelet, hanem a hevederemet fogták meg, ezért nem tudtam jól alájuk nyúlni. A heveder műanyag tartója benyomta a gyomorszájamat, és minden kijött belőlem.

Lélegzetelállító, amit a kötélen művel. Már rögtön az előadás elején.

Azzal indítok, hogy elkezdek pörögni magam körül. Aztán felrántanak, kivisznek egy sínrendszeren, letesznek a földre, gyorsan átöltözöm, de jön még egy öltözés, majd újra felvisznek a magasba, és ott lógok két percig, miközben folyamatosan forgok. És be kell állítanom magam, hogy úgy érkezzem meg, hogy a fejem van elöl, a lábam hátul. Ott is vannak idősíkok, amikor rángatózik a szemem.

Hány méter választja el a színpadtól, amikor fent lóg a magasban?

Változó. A Trafóban kilenc méter szokott lenni, a pozsonyi Nemzetiben tizennégy méter volt, a budapesti Operaházban tizenhat.

Mennyi idő után, milyen fázisokon jutott el odáig, hogy a teste tartozéka, szinte meghosszabbított része lett a kötél?

Az a furcsa, hogy az első pillanattól fogva azt érzem, ez vagyok én. Hogy a kötél a meghosszabbított énem. Élvezem, hogy ott lehetek fent, a magasban. Az a legcsodálatosabb az egészben, amikor bepörgetnek.

Semmi szédülés?

Soha.

Lát valamit egyáltalán, miközben forog?

Néha úgy tudom érzékelni a közönséget, hogy fény, zenekari árok, nézőtér. De a Trafóban már a lábamat is akkor nyitom szét, amikor meglátom a kis piros fénypontot. Akkor válik tökéletessé a mozdulat.

 

2018. augusztus 18. 18:57

Európa nagy színpadain dolgozik

A Frenák-koreográfiákban mindig megjelennek bizonyos elemek. Ferde asztal, háló, medence, ring, rácsok, kalitka, kanapé. A kötelet mintha „kisajátította” volna.

Előbb persze ki kellett kísérletezni, hogy miképpen fogom ráakasztani a hevederre. Kipróbáltuk úgy is, ahogy eredetileg kellene, de baromi rossz volt, teljesen koordinálatlanul mozogtam benne. S akkor megfordítottuk az egészet: a hátsó része van elöl rajtam. Rohadt kényelmetlen, összenyomja a gerincemet, mint egy nudlit. Mert a függesztési pont nem a farkcsigolyámnál van, hanem hátul, derékközépen. Ha eredeti pozíciójában csatolnám fel, húzná előre a csípőmet, és még össze is nyomorítana. Nekem pedig tartanom kell a felvett pózt.

Gyerekkorában, gondolom, a körhinta volt a mindene.

Volt egy szokásom kiskoromban. Bekapcsoltam a hifit a nappaliban, és elkezdtem pörögni. Felfelé néztem, és forogtam. Addig csináltam, amíg össze nem estem.

Tornaórán meg a gyűrűk ura volt.

Nálunk már nem volt nyújtó, korlát vagy gyűrű, csak kötélmászás.

Akkor persze még nem sejthette, hogy ez lesz majd a kenyere. Bár elindulhatott volna a cirkuszművészet felé is. Mehetett volna az artistaképzőbe légtornásznak.

Pécsen elég kevés impulzus ért. Semmi nem volt, csak a tánc. De azt is tizennégy-tizenöt évesen kezdtem el.

Felrúgva minden szabályt.

Hálás is vagyok, hogy nem kényszerítettek bele a szüleim olyan dologba, amit gyerekként még szerettem, de később már nem annyira. Megfelelési vágyat a klasszikus balett iránt éreztem, szerencsére vitt, sodort tovább az élet. Palinál pedig ugyanazt meg tudom csinálni, amit egy artista, amikor hevedert kap és kötelet.

Az Un hálójában is olyan animális természetességgel mozog, mint egy pók. Ehhez különleges adottság kell, amelyre aztán egy jeles koreográfus remekül építhet.

Azt a fajta mentorálást, amelyben Pali mellett van részem, semelyik más társulatban nem kapnám meg. Ebben biztos vagyok. Pali mindenkivel nagy odaadással dolgozik, és azt hozza ki belőlünk, amilyenek valóban vagyunk. Ezzel együtt nagyon nehéz helyzet elé állít, de kellenek is ezek a kihívások. A negyedik évemet kezdtem el nála idén februárban, s azóta minden műsoron levő darabjába berakott. Igazából az Unban találtam magamra, A Lutte-ben pedig valahogy minden kiteljesedett. Addigra maximálisan elfogadtam magam. Ott vált bizonyossá számomra, hogy mire vagyok képes. Sokáig kishitű voltam, nem mertem megpróbálni dolgokat. Attól rettegtem, hogy mit mond majd Pali. Bizonyítani akartam. Görcsösen. Időbe telt, míg rájöttem, hogy többre megyek, ha meg tudom lepni őt, mert azzal magamat is meglepem. Nelsontól is sokat kaptam, Nelson Reguerától, akivel a Birdie-ben még táncolhattam. A technikája teljesen lenyűgözött. De a dolgok lelki és művészi részét csak Palitól sajátíthatom el. Ezt kellett megtanulnom. Hogy lélekből indítsak, amikor kilépek a színpadra. Hogy minden érzésemet belerakjam a mozdulataimba. Pali mindenben támogat.

Legsikeresebb s egyben legérzékibb koreográfiájában, az InTimE-ban már átvette Nelson szerepét.

Korábban a Sárember voltam, a darab végén, aki ott ül a kanapén. Nehéz darab az InTimE. Nelson része kifejezetten az. Még nem vagyok elég érett hozzá. Az nem rám készült. Abban egy harmincéves férfi kőkemény élete, szexualitásának minden íze benne van, amitől én, huszonnégy évesen még messze vagyok. Nem értékelem alul magam, csak én más vagyok a szerepben, nem olyan, mint Nelson volt. Oda egy érett karakter kell. Nem lehetek kisfiús, és az sem lenne jó, ha huszonévesen akarnám megmutatni a harmincéves férfit. Önmagam kell, hogy legyek, csak meg kell hozzá találnom a szükséges karaktert. Imádtam nézni az InTimE-ot, de táncolni pokolian nehéz.

Hány darabban táncol ez idő tájt?

Talán tízben.

Hogyan lehet ennyi koreográfiát fejben tartani?

Könnyen. Végig fotókat látok a fejemben. Kívülről látom magam. Egyébként a test intelligens. Nem felejt. Meghallom a zenét, és jön minden magától.

A fából faragott királyfi ferde asztalán is, amit én magamban csúszdának nevezek, úgy mozog, úgy lépdel, mintha harmatos fűben járna mezítláb.

Négy méter magas az asztal, és nagyon erősen lejt. Borzasztó nehéz közlekedni rajta. Felrohanok, legurulok, felrohanok, legurulok, megint fel, megint le. Ez az én szólóm. A harmadik felrohanás után már alig kapok levegőt.

Sérülés?

Semmi.

S a kötélen? Vagy a hálón?

Apró horzsolások. Ha szereted, sem a kötél, sem a háló nem bánt.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk