Európa nagy színpadain dolgozik

Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban A vágy villamosához alkotott játékteret, legutóbb pedig az Egy szöszi szerelme című Forman-film színpadi változatához az Astorkában. Michal Dočekal alkotótársaként négyszer dolgozott a Vígszínházban (Brecht: Jóembert keresünk, Bulgakov: A Mester és Margarita, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Feydeau: Egy éjszaka a Paradicsomban), kétszer a kolozsvári Állami Magyar Színházban (Hrabal: Őfelsége pincére voltam, Kafka: Amerika). Prózai előadások mellett musicalekben és operaelőadásokban is letette már a névjegyét. A világ filmrendezői közül a legszívesebben Lars von Trierrel dolgozna. Még ez is megtörténhet, hiszen Martin Chocholoušek nemzedékének kétségkívül legjelesebb és külföldön is a legtöbbet foglalkoztatott cseh díszlettervezője

Melyik ötletére volt a legbüszkébb idén Karlovy Varyban?

A fesztiválközpont főbejáratának elemeire. Azt minden évben úgy kell megkomponálni, hogy hű tükrét mutassa a fesztiválnak. Szép legyen, ízléses, elegáns és exkluzív, hiszen azt látják a legtöbben. Ha csak a napi vetítések számát vesszük a Thermal Szálló nagytermében, akkor is naponta legalább tízezer ember tekintetét vonzza. Nem beszélve azokról, akik csak elsétálnak a fesztiválpalota előtt, és úgy alkotnak véleményt a látványról. Azt szoktam mondani, ha mindenkitől csak tíz koronát kapnék, aki megtekinti a munkámat, a fesztivál végén már akkor is százezrekkel lennék gazdagabb.

Nagyon különbözik a két munka: arculatot teremteni a fesztiválnak vagy egy színpadi előadásnak?

Nincs nagy különbség a kettő között, legfeljebb annyi, hogy a színpadon hiányzik a negyedik fal. Karlovy Varyban pedig az összhangot kell létrehozni a fesztivál összes helyszíne között. Hogy minden harmonizáljon. Még azon is el kell gondolkoznom, hogy mi fér a fényképezőgép objektívébe és a kamerába. Hogy a háttér, a díszletelemek a fotósok és a televíziósok igényeit egyformán kielégítsék. Színházban is fontos az összhang, hogy a színpadkép egyfajta kapcsolatban legyen a nézőtérrel. A két „képet” össze kell kötnöm, hogy köze legyen a díszletnek magához az épülethez.

A Thermal Szálló, amely évről évre otthont ad a Karlovy Vary-i fesztiválnak, a szocialista realizmus „betonremeke” mint építmény. Iskolapéldája egy letűnt korszak stílusának. Jobban örülne, ha egy másik helyszínt kellene ünneplőbe öltöztetnie a fesztivál kilenc napjára?

Karlovy Vary legszebb nagyszállója a Pupp. Igazán pompás hely, nem véletlen, hogy a múltban is előkelőségek, hírességek, történelmi személyiségek, zeneszerzők, írók, költők, világirodalmi nagyságok választották szálláshelyüknek. Nekem mégis jobb a Thermal. Ott lehet álmodni, alakítani, továbbgondolni. A Grandhotel Pupp kész mestermű, ahol minden adott, minden tökéletes. Az én fantáziámat az már egyáltalán nem provokálja. A Thermal formálható. Minden zugát ismerem. Tudom, mit hogyan lehet berendezni, dizájnolni, mégis mindig várom a következő évet, amikor valami újdonsággal állhatok elő. Egyébként a maga idejében a Thermal is csodás építménynek számított. Jobb fesztiválközpontot nem is találhatnánk Csehországban, annyi vetítőterme, szalonja, bárja, terasza van. Egyszerre több rendezvény folyhat benne, ami egy fesztivál esetében nagyon is fontos szempont. Az idő vasfoga sajnos elég sok kárt tett már benne, a felújítás azonban már elkezdődött, csak részletekben fog megvalósulni. Különben a cannes-i fesztiválpalota sem egy mesébe illő építmény, de az illúziót nem is a helynek kell megadnia, hanem a filmeknek. Más kérdés, hogy Cannes-ban ott a tengerpart, a Riviéra, a pálmafák sora. De ne felejtsük el: Karlovy Vary a világ egyik legszebb fürdővárosa festői parkokkal, ivócsarnokokkal, Kolonnáddal, és mindez egy völgyben, erdőkkel övezve.

Alkotóként mekkora szabadságot élvez a tervei megvalósításában?

Általában négy-öt variációval állok a fesztivál kreatív csapata elé, hogy legyen miből választaniuk. Onnantól fogva pedig, hogy ez megtörtént, teljes bizalmat kapok, és szabadon dolgozom. Jiří Bartoška, Karel Och és Kryštof Mucha minden ötletemre nyitottak. A vezető pozícióban levő emberek közül sokan huszonnyolc-harminc évesen kezdtek itt dolgozni. Remek csapatot alkotnak. Jiří Bartoškánál nagyvonalúbb embert nem ismerek a szakmában. Ha megbízik valakiben, akkor már semmiféle akadályba nem ütközik az illető. Ez a motor hajt engem is, a bizalom, amelyben Karlovy Varyban minden évben részem van.

Alighogy véget ér a színházi évad, már kezdi is a munkát a fesztiválon.

Pihenésre tizenöt éve csupán pár hetem van, júliusban, hiszen augusztusban már díszletterv-elfogadásom van valamelyik hazai vagy külföldi társulatnál. Az én életemben a csend a legnagyobb luxus, hiszen a színházban is állandóan ott állnak mellettem, a fesztivál pedig önmagában egy óriási nyüzsgés. Egyedül a rajzasztal mellett vagyok, tervezés közben, és az a rövidebb folyamat. A díszletgyártás már egy népes csapathoz köt. Műhelyekhez, kivitelezőkhöz. A fesztiváltól a harmadik-negyedik napon elbúcsúzom. Amíg ott vagyok, megnézek pár filmet, és a jól végzett munka örömével utazom haza, Prágába. Pár hét pihenés után pedig már készülök az új évad első bemutatójára. Júliusban két hetem marad nyáron, Svédországban már augusztus elején be vagyok fogva.

Színház nélkül milyenek a hetei?

Már tudok élni nélküle.

A mozihoz milyen élmények kötik? Gyerekként milyen filmekre járt?

Kiskoromtól fogva imádom a mozit. Prága szívében nőttem fel, ahol olyan mozi is volt, hogy egész napra szólt a jegy, és addig maradtam bent, ameddig akartam. Egy nap több mesefilmet is képes voltam végignézni. A leggyakrabban a Vencel téri mozikba jártam, amelyekből később magánszínházak lettek. Ott már külföldi filmeket vetítettek. Az E.T. volt az egyik nagy kedvencem. A Kisoldalon is volt egy mozi, ahová szívesen jártam. Kamaszként a sci-fi látványvilága vonzott. Főiskolás koromban, a prágai színházművészeti főiskola díszlettervezői szakára járva ritkán jutottam el moziba, de akkor is olyan filmeket választottam, amelyeknek a képi világa volt érdekes. Az X-Man sorozat vagy A Gyűrűk Ura a vizualitásával volt rám nagy hatással. Később Peter Greenaway lett a nagy kedvencem. A rajzoló szerződése. Nagyon megfogott a filmből áradó különös dekadencia, melankólia.

És ma?

Ma már olyan filmeket is képes vagyok végignézni, amelyeknek a története egyáltalán nem érint meg, de képzőművészeti szempontból izgalmasnak látom a művet. Stephen Daldry rendezését, Az órákat bármikor újra tudom nézi. Az mindig megérint.

A világ filmrendezői közül ki az, akinek bármikor igent mondana?

Lars von Trier. A Dogville-lel nyert nálam. Hatalmas hangárban totális minimalizmus. Nagyon nehéz ezt úgy megteremteni, hogy a tér működjön, teljes mértékben kiszolgálja a történetet, a filmet. Egy egész város van megrajzolva a műteremben, házak, szobák, ajtók. Nekem ez az ötlet nagyon tetszett. Vagy a Melankólia, még mielőtt maga a film elkezdődne. A prológ, a feliratok előtt. Hatalmas barokk vásznak, képek elevenednek meg benne.

Trier hazájában, Dániában ugyan még nem dolgozott, de Svédországban elég gyakran, és már Norvégiába is többször visz-szahívták.

A göteborgi Operaházba már háromszor kaptam meghívást, de musicalekbe is hívnak. A norvégiai Trondheimben a Hegedűs a háztetőn díszletét terveztem, most pedig a Jézus Krisztus Szupersztár bemutatójára készülünk.

A musicalek és az operák világa látványban sokkal gazdagabb, mint a prózai előadásoké, tehát a díszletre is több pénz jut. A szűkösebb anyagi keret nem ad erősebb impulzusokat az alkotói fantáziának?

Nem teljesen igaz a megállapítás. Egy operaelőadás, ami a szereplőket és a közreműködőket illeti, rengeteg pénzt visz el. Az operasztárokat nagyon meg kell fizetni, sok helyen ráadásul hármas szereposztásban megy egy-egy előadás. A dirigens is megkéri az árát. Göteborgban a Turandotban dolgoztam. Hatalmas siker kísérte. A zenekar nyolcvan zenészből állt, Puccini beleírt a művébe minden hangszert, ami az idő tájt létezett. Az énekkarban is több mint százan voltak, így a szereplőkkel együtt vagy kétszázan mozogtak a színpadon, ami még operai viszonylatban is rengeteg. Tehát a költségek tetemes részét ők vitték el, díszletre jóval kevesebb maradt. A koncepciómat egyébként akkor is igyekszem megőrizni, ha nem lesz három fekete üvegfal a színpadon, hanem csak egy. A másik kettő helyett majd fekete függönyt rakok fel, de a látvány hatása akkor is megmarad. A nyomorultakban negyventagú zenekar és harminctagú énekkar működik közre. Musicalszínpadon ez is hatalmas produkciónak számít. Ha egy ilyen nagy volumenű alkotást visz színre egy társulat, az komoly bevételt tud termelni a színháznak. A látványon azonban nem mindig lehet spórolni. A kérdésre pedig röviden csak azt tudom válaszolni: igen, a fantáziámat az is nagyon meg tudja mozgatni, ha úgy érzem, szorít az anyagi keret. Egyszerűen nem engedem, hogy legyőzzön.

A vígszínházi Bűn és bűnhődésben van egy virító díszletelem. Nem is egy, hiszen két vérvörös színű fejsze lóg a falon.

A piros fejsze az én ötletem volt. Annak az indítógombja pedig, hogy a történetet egy kórházba, fehér falak közé tegyük, a Walking Dead című sorozatból jött, amelynek egy része egy városi kórházban játszódik. És Dosztojevszkijnél is minden szereplőnek, páciensnek sorsa van, hiszen lélekben senki sem egészséges nála. Egy biztonsági térben mozognak a szereplők, ahol baj esetén ott a tűzoltófejsze, amellyel utat tudnak törni maguknak. Raszkolnyikov öl, végez a vén uzsorással, az ő kezében tehát gyilkos eszközzé válik a fejsze. De a szabadság felé vezető utat is szimbolizálja. Ebben a darabban bárki lehet gyilkos, de csak Raszkolnyikovnak van bátorsága ölni. És mert meg is teszi, kértem, hogy fessék pirosra a fejszét.