Masaryk: egy fiúról

Tizenkét Cseh Oroszlánt gyűj-tött be Julius Ševčík Masaryk című drámája néhány hete a cseh filmakadémia gáláján – és akár ugyanennyi elismerést vihet haza két hét múlva Po-zsonyból is, hiszen a kopro-dukciós alkotás 12 kategó-riában esélyes a Nap a háló-ban szlovák nemzeti filmdíjra. Az biztos: a címszerepet ala-kító Karel Roden játéka a cseh(-szlovák) kinemato-gráfia feljegyzésre érdemes teljesítménye.

1938 októberének egyik éjszakáján cigarettázó középkorú férfi klimpírozza a cseh nemzeti himnuszt egy New York-i lakásban. Mozdul a kamera: az ajtóból egy kisfiú bámulja meredten. Aztán megjelenik egy férfi, puskával a kezében – hogy számon kérje, mit keres egy vadidegen az otthonában. A betolakodó nem más, mint Jan Masaryk, Csehszlovákia londoni nagykövete, nem mellesleg az államalapító fia – derül ki a rendőrőrsön, ahonnan hősünk egy közeli pszichiátriai intézetbe kéreti magát. Mint utóbb elmondja: kezelték már ott, és soha nem érezte olyan boldognak magát. Ebből a pontból indul el a történet, amely Masaryk kezelésének hónapjait tárja elénk, valamint a terápia során a korábbi év eseményeit eleveníti fel. Majd a végén időben egy kicsit előre is mutat: addig a pontig, amikor a címszereplőnek vállalnia kell a sorsát, a döntéseit. (A felállás talán csak időleges: Jan Masaryk életútjának az a további része, amely kívül maradt a film keretein, szintén drámaian alakult. A londoni emigráns csehszlovák kormány külügyminisztere a második világháború befejezése után is a posztján maradt, és nem mondott le az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után sem. Néhány nappal később holtan találták lakásának ablaka alatt. Hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt, máig nem egyértelmű.)

Julius Ševčík Masarykjának alapvető értéke, hogy – életrajzi drámaként – a történelmi hitelesség érzetét kelti, miközben ehhez mainak, kortársnak ható nézőpontot, beszédmódot, filmnyelvet használ. Jan Masaryk személyes drámáját kibontva messziről kerüli a patetikusan historizáló megközelítést, ugyanakkor kiegyensúlyozottan tartja magát távol a szimplán hatásvadász deheroizálástól is. Ehhez persze szükség van Karel Roden érzékeny, sokszínű szerepformálására – mindvégig koherens és hiteles marad, akár a világfit, akár az amorózót, akár a művelt diplomatát, akár a megvadult kokainfüggőt állítja elénk. Különösen erős és plasztikusan felfűzött az a szál, amely a túl nagy apa árnyékával küzdő, a teher alatt meglett férfiként is gyermeki pozícióba szoruló, szorongó, érzelmileg-idegileg labilis embert rajzolja meg. Jan Masaryk és Edvard Beneš (Oldřich Kaiser) közös jelenetei – például az a mód, ahogy az elnök familiáris hangon irányítgatja/manipulálja elődje fiát, miközben mindkét fél számára nyilvánvaló a játszma tétje: hogy ezzel a névvel az adott történelmi helyzetben nem lehet egyéni utat járni, egyszerűen muszáj a megfelelő oldalra állni – a film és egyben a főszereplő sorsának esszenciáját adják.

Azt a bravúrt, amelyet a Jan Masaryk köré épített kamaradráma felmutat, az alkotóknak nem sikerült kiterjeszteni a mozi egészére. Ott, ahol a mozgókép inkább történelmi, mint életrajzi filmként kezd el működni, egy idő után kissé didaktikusnak érezzük a „történelmi igazságokat”, első körösnek az eszközöket és avíttasnak a képi megoldásokat. Hogy a legkirívóbb példánál maradjunk: amikor a müncheni egyezmény/diktátum felé haladva Beneš elnök elrendeli a teljes körű mozgósítást, azt Ševčík meg is mutatja nekünk. Izmos testű legények dobnak el kapát-kaszát, felpattannak a teherautókra, egyenruhát rántanak magukra, hogy a következő pillanatban már a prágai vár erkélye előtt, fegyverrel a kezükben, fegyelmezett sorokba fejlődve csapják össze vezényszóra a bokájukat. (Egy pillanatra Madonna és az Evita szelleme kísért felettünk.) Persze, egy haza elvesztése – ahogy felfalja a náci Németország – olyan súlyú történet, amit el kell mondani. Csak nehéz adekvát, mai (film)nyelvet találni hozzá.