Már minden történelem?

Ján Gallovič és Marián PrevendarčíkOleg Vojtíšek felvételeA napokban jelent meg Budapesten Moldova György Kádár Jánosról írott, meglehetősen szubjektív hangvételű könyve, mit ad Isten, alig néhány nap alatt megdöntött minden rekordot, s egy csapásra milliomossá tette a szerzőt, akinek Malom a pokolban című darabját is bemutatták 1956 tiszteletére Egerben. A Kerepesi temetőben sokan voltak, akik mind Kádár, mind Antall József sírjára vittek egy szál virágot.

A pozsonyi Aréna Színházban két évvel ezelőtt Juraj Kukura ötlete alapján elkezdtek egy sorozatot, amelynek célja Szlovákia egykori meghatározó és máig vitatott történelmi egyéniségeinek a bemutatása. Az első „áldozat” Jozef Tiso volt, akit Marián Labuda formált meg nagyszerűen. Rastislav Ballek műve főleg az embert próbálta meg bemutatni, ezzel ellentétben Viliam Klimáček most bemutatott darabja a korra helyezi a hangsúlyt, s mintha Husák lelkivilágával, az egyébként is igen zárkózott politikus magántragédiáival nem tudna és nem akarna még mit kezdeni.

Gustáv Husák pályája ígéretesen indul, s a negyvenes évek második felében úgy tűnik, semmi sem állítja meg, hogy ne Csehszlovákia egyik vezető politikusaként szerepeljen. Jöttek a koncepciós perek, tíz év börtön, s minden elveszni látszott. De Husák nem adta fel, hallatlan energiákat mozgósítva egyre feljebb jutott ismét a szamárlétrán, s máig sem tisztázott körülmények között 1969-ben elfoglalhatta helyét a csúcson (amíg a közhiedelem úgy tartja, hogy Husáknak komoly szerepe volt a szovjet csapatok bejövetelében, addig ma már tudjuk, hogy Husák nem fogadta el az eredeti tervet, s neki köszönhető, hogy a Prágai Tavasz főszereplői nem jutottak bitóra, mint magyar sorstársaik 1956-ban), hogy több mint húsz éven át, egészen a rendszerváltásig vezesse az országot. Husáknak egy pillanatra sem ingott meg a hite a szocializmusban, még akkor sem, amikor évekig tartották embertelen körülmények között a különböző börtönökben, s barátait és sorstársait akasztófára juttatta a gottwaldi rezsim. Többször is elhangzik az előadásban az a gondolata, hogy ahol hibákat követtek el, azok emberi hibák voltak, és nem a rendszer hibái. Az Aréna színpadán (Tom Ciller díszlete) egy mozitermet látunk, bal oldalán egy pulpitussal, jobbra két mélyedést, amely óvóhelyként szolgál. S a földön rengeteg, régi újságpapírba becsomagolt alma, amelyek később egy almaprésben végzik. Két színész alakítja az első részben Husákot, Ján Gallovič és Marián Prevendarčík, akik közül az előbbi a lázadó, az elveiért halni kész mozgalmi embert ábrázolja, az utóbbi már kész megalkudni is. Kár, hogy (főleg az első részben) a családapa és magánember Husák szinte csak jelzésszerűen jelenik meg a színen, alig tudunk meg valamit arról az emberről, aki komoly lelkiismereti válságon megy keresztül, miután színész-rendező feleségétől elhidegül (Husáknak komoly komplexusai voltak a hozzá csapódó, igen művelt nőkkel szemben), viszont az asszony, amíg a férje börtönben ül, semmilyen fenyegetés ellenére sem hajlandó elválni tőle. Husák a hatvanas években lelkes híve a nyitás politikájának, és Dubčeknak (igaz, mi más is lehetne annyi szenvedés után), s ki tudja, hogy mi történhetett ott legbelül, hogy 1970-ben élére állt a normalizációnak, s most ő juttatott a meggyőződésükért börtönbe embereket. A szünetben 1968-as felvételeket láthatunk, s részleteket Husák akkori beszédeiből. A színpadra lépő Emil Horváth már egy teljesen más embert állít elénk, s megpróbálja az önmagával és párttársaival állandóan viaskodó, egyre inkább meghasonló embert megmutatni, aki ha már kifogy az érvekből, hogy önmagát meggyőzze, a történelemre hivatkozik. Azt az embert mutatja meg egy-egy pillanatra megrendítően, akinek már nincsenek barátai, legfeljebb munkatársai, aki a feleségével csak a taxiban találkozik, s aki, bár oly büszke a föderáció kikiáltására, már szinte csak csehül beszél. Emil Horváth ugyan még előad egy-egy lelkesítőnek szánt beszédet, néha még örül egy-egy gyermek látogatásának, de ereje és egészsége fogytával lassan kikopik a világból, és már csak a színpad jobb szélén üldögél egy moziszéken. Szemben tévéfelvételről az igazi Husákot látjuk, amint az évek teltével egymásba mosódnak az újévi beszédei.

Egy korszak véget ért. Husák belakatolja a moziterem ajtaját, bejönnek a pionírok (akik az előadás folyamán többször eljátsszák az aktuális tömeget is), levetik magukról a vörös nyakkendőt, és a mélybe dobják. Szabadok vagyunk.

Václav Havel egy 1975-ös nyílt levelében az emberek között uralkodó félelmet kéri számon az elnökön. 2006-ban látszólag miénk a világ. Mindenki szabadon mondhatja a magáét, nyugodtan a képébe vághatjuk az aktuális főnöknek, ha gondunk van vele, korlátlanul nyakunkba zúdulnak új, ordasabbnál ordasabb eszmék, s mi mégsem félünk attól, hogy mit hoz a holnap. Szabadok vagyunk?