Már megfontoltabban őszinte

Miklósi Péter és Dráfi MátyásSzabó Réka felvételeA művészt Miklósi Péter faggatta életének, pályájának fontos állomásairól. A Brämer-kúria galériája erre az alkalomra régi idők hangulatát idéző kávéházzá alakult.

Dráfi Mátyásnak pedig volt miről mesélnie, hiszen mint azt Miklósi Péter összefoglalta: „Kisgyerekkorod a háború és a jogfosztottság éveire esett, kamaszkorod az 50-es, főiskolás éveid a 60-as évekre, a fiatal felnőttkorod pedig az utána következő nem könnyű időszakra.” A művész elárulta: életére a november és Komárom városa nyomta rá a bélyegét. Novemberben, az ő világra jötte előtt halt meg édesapja, novemberben volt az esküvője, valamint az első hivatásos bemutatója a komáromi színházzal, három lánya közül kettő szintén ebben a hónapban született. Szülei Komáromban vannak eltemetve, s a színház, amelynek később hosszú évtizedekre tagja lett, ugyancsak Komáromban van.

Hogy a színháznál kötött ki, azt elsősorban nevelőapjának, Lőrincz Jánosnak köszönheti: „Ő fertőzött meg ezzel az átkozottul szép mesterséggel, ő volt ugyanis Pozsonyban a háború után az első magyar színjátszó csoport, a Déryné Színkör megalapítója, és én mint kisgyerek állandóan vele járkáltam.” Nem hiányoztak a megrendítő pillanatok sem, amikor Dráfi Mátyás az édesanyjához fűződő szoros, ugyanakkor érzelmi megnyilvánulásoktól szinte mentes kapcsolatáról szólt. „Tudom, hogy anyám nagyon szeretett. Én is szerettem őt. És érdekes, hogy ezt a szót soha nem mondtuk ki. Sem ő, sem én. Ma már sajnálom, hogy nem mondtam.” Nagyapja is szóba került, aki annak idején, amikor látta, hogy nem lehet eltántorítani a színészi pályától, kiállt mellette. „Nagyapám kovács volt. Gyönyörű gyermekkori élmény az, amikor fél hétkor-hétkor arra ébredtem, hogy nagyapám üti a vasat, és énekel. Ez a kovácsolás énekkel keverve végigkísér egész életemen.” Szeretettel emlékezett vissza érsekújvári és pozsonyi diákéveire, tanáraira, akik valamiféle módon szintén későbbi hivatása felé terelgették az életét. „Olyan segítséget kaptam tőlük, aminek a főiskolán és a színházban is csak hasznát tudtam venni.” Bevallása szerint a mai napig merít a gimnáziumi évekből.

Dráfi közismerten nyílt szavú ember. „Tudatosan vállalod az őszinteséget így hatvanon felül is, amikor az ember inkább már a befelé fordulást keresi, mint a kifelé beszélést?” – tette fel a kérdést Miklósi Péter. „Egy régi görög filozófus azt mondta: hatéves voltam, mire megtanultam beszélni, s hatvanéves voltam, hogy megtanultam hallgatni. Mostanában már talán megfontoltabban vagyok őszinte, mint jó néhány évvel ezelőtt. ”

Vannak témák, amelyek megkerülhetetlenek, így például az, hogy miben látja a pályán több mint négy évtizedet eltöltött művész a szlovákiai magyar színész, színház felelősségét. „Sokat hallottam otthon ezt-azt a magyarsággal kapcsolatban, meg aztán jártam a magyarlakta vidéket nevelőapámmal, a Déryné Színkörrel, és úgy éreztem, nekem ezt más szinten, de folytatnom kell. Volt olyan eset is, hogy elkerültem vendégnek Győrbe, Székesfehérvárra, és hívtak, gyere át hozzánk. Mindig azt mondtam: Magyarországon van elég magyar színész, magyar pedagógus, magyar orvos, ránk itt van szükség. Ma is ezt mondom. Volt is belőle harag nemegyszer. Például amikor a pozsonyi színművészeti főiskolán színpadi beszédet tanítottam a magyar diákoknak, én voltam az, aki bementem a minisztériumba, és leállítottam a magyarországi tanulást. Mert nem láttam értelmét annak, hogy elmegy a diák oda, elvégzi a főiskolát, férjhez megy, megnősül, és ott marad. Akkor velünk mi lesz? Nem a színházunkkal mi lesz, hanem a félmillió magyarral. Nekik is jár színház!”

Szóba került az is, mi az igazság akörül, hogy komáromi színigazgatóként nem támogatta a kassai Thália létrejöttét. Kifejtette: neki nem egy másik magyar színház ellen volt kifogása akkor, hanem a feltételek ellen.

Életének felejthetetlen pillanatai közé tartozik az, amikor kétéves szünet után újra a színpadon állt Komáromban. Bevallotta: a percekig tartó tapsvihartól annyira meghatódott, hogy nem volt könynyű megszólalnia. Ugyanilyen nagy élménye volt, amikor – ahogyan ő mondta – „csóró szlovákiai magyar színészként” a Nemzeti dalt szavalta néhány éve március 15-én Budapesten. Dráfi Mátyás művészetéből is ízelítőt adott. Zichy Mihály Tragédia-rajzai között stílusosan Az ember tragédiájából Lucifer monológját adta elő egyebek mellett, és Vörösmartytól A vén cigányt. Ez utóbbit a közönség soraiból felhangzó „Matyi, A vén cigányt!” kérésre. Mert „a közönség szava parancs” – mondta a Jászai-díjas művész.