ĺzig-vérig európai volt

Fotó: a Szlovák Filharmónia archívumaCsaknem hatvanévesen kapta meg az érdemes művész címet, ő, akinek érdemei messze felülmúlták e cím sok viselőjének érdemeit, és a rendszerváltásnak kellett eljönnie, hogy nemzeti művész lehessen. Rég túlnőtte a nemzeti kereteket, európai hírű és formátumú művész volt, minden fellépése ezt bizonyította, a közönség reakciói is, mindenütt a világon.

Rajter Lajos könnyed eleganciával tudta magát túltenni mellőzéseken és bántásokon. Ez volt a legfőbb jellemzője: az elegancia. Ez áradt egész lényéből, minden mozdulatából. Egy évvel volt idősebb Ferencsiknél, kettővel Karajannál, pályakezdő korában voltak zenitjükön a nagy karmesterlegendák, Toscanini, Bruno Walter, Klemperer, Furtwängler. Ő is egy legendás dirigensnél tanult Bécsben, a zeneművészeti főiskolán: Clemens Kraussnál, Richard Strauss barátjánál és műveinek legavatottabb tolmácsolójánál. Zeneszerzésre egy másik legendához, a pozsonyi születésű Franz Schmidthez járt, aki Anton Brucknernak is tanítványa volt. Budapesten ismét egy pozsonyi születésű művész, Dohnányi Ernő mesteriskolájába került, zeneszerzést tanult nála. Nem kisebb személyiség ajánlotta be hozzá, mint Bartók Béla, aki egyik pozsonyi látogatása alkalmával átnézte Rajter kompozícióit, és nagyon megtetszett neki egyik vonósnégyese. Dohnányi révén, aki Liszt legkedvesebb magyar tanítványánál, Thomán Istvánnál tanult, rá is átháramlott valami a gazdag liszti örökségből. Dohnányi rendkívül megkedvelte, nagy jövőt jósolt neki. Dirigensi karrierje ragyogóan indult: 1923 és 1933 között Clemens Krauss asszisztense volt egykori mestere salzburgi mesterkurzusain, 1935-től 1945-ig a Magyar Rádió szimfonikus zenekarának vezető karmestere, közben világhírű zenekarokkal és szólistákkal koncertezett, Bartók és Kodály műveinek bemutatóit vezényelte, a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanított, gyakran hívták külföldi vendégszereplésekre.

A háború után ugyanaz a sors érte őt is, mint Dohnányi Ernőt, akit irigyei gonosz és alantas rágalomhadjárata egészen Amerikáig űzött, és még ott sem hagyta nyugton, noha az ellene felhozott vádak egytől egyig igaztalannak bizonyultak. Rajter visszatért Pozsonyba, hogy egy másik üldözött nagysággal, a cseh Václav Talichhal segítse a Szlovák Filharmónia megalakulását, és részt vegyen a rádiózenekar újraindításában. De itt sem dolgozhatott zavartalanul. Volt időszak, amikor nem vezényelhetett, mondva csinált ürügygyel a filharmónia archívumába száműzték. Nem esett kétségbe. Ott, ahol addig csak rendetlenség és káosz uralkodott, gyönyörű rendet teremtett, a kottatárban még ma is találni jellegzetes kézírásával jelölt partitúrákat. Azokat tanulmányozta, volt rá ideje bőven. Később sem lett a rendszer kegyeltje, ahhoz túl európai volt. Teljesen nélkülözni az elvtársak azonban soha nem tudták, rá kellett jönniük, hogy olyan formátumú karmester, mint ő, nem terem minden bokorban. Lenyűgöző volt a sokoldalúsága: a klasszikus repertoárt és a kortárs zeneszerzők opusait ugyanazzal az elmélyedéssel és beleérzéssel szólaltatta meg. Nevéhez fűződik a legtöbb szlovák kortárs mű ősbemutatója. A nyolcvanas években ő volt a világ legidősebb aktív dirigense. Akkor is sokat hívták külföldre, kedvence a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar lett, amely tiszteletbeli elnök-karnagyává választotta. Élete során külföldi mesterkurzusok sokaságát vezette, otthon remek fiatal muzsikusok nemzedékeit nevelte fel a Zeneművészeti Főiskolán, ahol évtizedekig tanított, de a professzori címet csak a rendszerváltás után, 1991-ben kaphatta meg.

„Ahol megjelent, ott megváltozott a légkör. Noblesse – ezzel a francia szóval lehetne jellemezni a lényét, egész habitusát. Nagyon kedves volt, mégis valami természetes autoritás áradt belőle. Fantasztikus zenei műveltsége volt, és csodálatos memóriája. Mindenre emlékezett, mindent tudott, ilyen briliáns agyú emberrel ritkán találkozni az életben. Vagy kétszáz művet – köztük Beethoven összes, Mozartnak vagy húsz, Haydnnak megközelítőleg harminc szimfóniáját nemcsak hogy fejből bármikor képes volt elvezényelni, de le tudta írni a partitúrájukat, az utolsó szólamig. Egyszer egy szicíliai turnén a másodfagottos leitta magát, mire beöltöztettük azt az állami hivatalnokot, aki – valószínűleg besúgói minőségben – velünk utazott, és betanítottuk, hogy mindenben utánozza a mellette ülőket, tegyen úgy, mintha fújná a hangszert. Minden remekül ment, óriási sikerünk volt. A koncert után Lajos bácsi fejét csóválva megjegyezte: »Egész idő alatt láttam, hogy a második fagott játszott, de nem hallottam. Romlana a hallásom?« Még a lélegzetünk is elállt. Kihallotta abból a rengeteg hangból a fagott némaságát!” – emlékezik vissza Reiter István, aki hosszú évekig volt a Szlovák Filharmónia első hegedűse.

Rajter Lajos születésének századik évfordulója jó alkalom arra, hogy felcsendüljenek a művei. Hogy ne felejtsük el Rajtert, a komponistát. Rajter, a dirigens tovább él tanítványai hosszú sorában, majd azok tanítványaiban, és a rengeteg hangfelvételen, amelyek töretlenül idézik sugárzó művészetét.