ĺrás – olvasás – hatalom

Bánhegyi atya: „Nem csak hasznos, a szemnek is kellemes“Gymekkorom talán legmeghatározóbb élménye az volt, amikor szüleim és tanítóim felfedték előttem az olvasás és írás titkát. Egy új, addig ismeretlen világ kapui nyíltak meg előttem; beavatottá váltam, a misztérium részesévé. Az elektronikus kultúra elterjedésével a könyv, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul. Pedig rajta keresztül az ember nem csak a világot, önmagát is jobban megismeri.

KIS TÖRTÉNELMI LECKE

Olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt, amikor emberősünk felkarcolta az első jelet a biztonságot adó barlangja falára. Lehet, hogy örömét, lehet, hogy bánatát akarta kifejezni ezáltal, de az is megeshet, hogy csupán meg akarta örökíteni élete valamely fontos mozzanatát. Teljesen mellékes, mi vezérelte; a lényeg az, hogy megtette a legnehezebb, első lépést az írás kialakulása felé.

Hosszú évezredeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a barlangrajzokból kialakuljanak az írások különféle formái – kezdve a legegyszerűbb rovátkáktól a bonyolult, már-már művészi igényességgel kivitelezett kínai írásjelekig. A jelek a barlang faláról később pálcákra, csontokra, majd kő- és agyagtáblákra, végül pedig finoman cserzett állatbőrökre kerültek. A nemességet adományozó leveleket például még a középkor hajnalán is kutyabőrre írták; ezért is nevezték el a pórnép közül kiemelkedő tehetősebbeket „kutyabőrös nemeseknek”. De ismerünk számos olyan kódexet is, melyeket szamárbőrre írtak. Csak jóval később találták fel a növényi rostból előállítható pergament, melynek elkészítése sok fáradságot és időt igényelt, ezért nagyon értékes is volt. A farostból készült papír feltalálásáig azonban további évszázadokra volt szükség.

Ma persze már természetesnek tartjuk, hogy szinte az egész népesség tud írni és olvasni, hétéves kortól felfelé, de nem mindig volt ez így. A középkorban, melyet méltatlanul neveznek egyes történészek sötétnek, hiszen szellemi kincseinek gazdagságát tekintve nagyon is termékeny volt, az olvasás és írás tudása csak a kiválasztottakat illette meg. Nagyon sok olyan uralkodó élt a középkor hajnalán, akik maguk nem ismerték a betűvetés tudományát, ám idejekorán felismerve annak fontosságát, tanult emberekkel, diákokkal, szerzetesekkel vették magukat körül. Számos nagy könyvtár alapjait rakták így le. Már az államalapító Szent István király is fontosnak tartotta, hogy tapasztalatait – írásos formában – fiára, Imrére hagyományozza, az István király intelmei című kódexben. Magyarország későbbi uralkodói közül Corvin Mátyás volt az, aki az ország igazgatásán kívül szívügyének tekintette a szellemi gyarapodás előmozdítását is. Hatalmas könyvtárának, sajnos, csak töredéke maradt fenn; híres kódexei, a Corvinák egy részét felemésztette az idő, vagy elpusztították az országra törő hódítók. De nagyon szép, értékes könyveket tartalmazó gyűjteményeket hagyományoztak ránk a gazdagabb nemesi családok is – többek között a Pálffyak és az Andrássyak. Úgy tűnik, ők még tudták, hogy a tudás az egyetlen olyan kincs, melyet nem kezdhet ki az idő.

AZ ĺROTT SZÓ ÉRTÉKE

Az egész világ itt van, a könyvekbenSomogyi Tibor felvételei Az egyik, talán legszebb és leggazdagabb, középkorból fennmaradt könyvgyűjtemény a pannonhalmi apátságban található. A hatalmas könyvtárba belépve az embernek az az érzése támad, hogy minden, ember számára elérhető tudás ebben a teremben van felhalmozva. Pedig – mint azt a könyvtár gondnokától, Bánhegyi Miksa atyától megtudtam – a kötetek száma alig haladja meg a háromszázötvenezret. Miközben végigkalauzol a folyosókon és termeken, elmondja a könyvtár és az apátság történetét.

„Elsősorban is tudni kell azt, hogy a Pannonhalma fölött magasló kolostort a bencések kezdték el benépesíteni 996-ban, Géza fejedelem hívására. A rend alapítója, Szent Benedek (aki feltételezhetően 480 és 547 között élt), idejekorán felismerte a betűvetés ismeretének fontosságát. Szerzetesei számára napi több óra olvasást rendelt el, nagyböjt idején pedig minden szerzetesnek végig kellett rágnia magát egy teljes könyvön, melyek abban az időben szinte kizárólag latinul íródtak. Könyvtárat kellett tehát létesíteniük, amit meg is tettek, majd állományát folyamatosan bővítették. 1090 körül, amikor az uralkodó rendelete értelmében össze kellett írni az apátság teljes vagyonát, a „leltárban” említést tesznek nyolcvan kötetről is, ami 180-200 művet jelenthetett, hiszen egy-egy kötetben több írás is szerepelt. Ez tehát Magyarország legrégebbi, első könyvtárjegyzéke. Az igazán régi írásokat, az 1230-as évből származó pápai és királyi rendeleteket a Liber Ruberben, azaz Vörös Könyvben gyűjtötték össze, míg az első, Pannonhalmán írott kódex a tizenhatodik század első feléből származik. Sajnos, a török hódoltság éveiben az értékes könyvek többsége elveszett, ám a bencések, akik csak 1639-ben térhettek viszsza Pannonhalmára, újra megalapították, majd bővítették könyvtárukat, melynek gerincét a liturgikus, azaz egyházi énekeket tartalmazó kódexek alkották. A történelem azonban újra a bencések ellen fordult; 1786-ban, amikor a könyvtárnak már több ezer kötete volt, II. József császár feloszlatta a rendet, és a könyvtár újra elveszett. Alig két évtizeddel később, 1802-ben I. Ferenc király rendelte el a rend visszaállítását, és a bencések visszakaptak 757 kötetet is. Ugyanezzel a rendelettel kapták meg a modori és a komáromi gimnáziumot is, majd Pannonhalmán megindult a tanárképzés. Ehhez természetesen könyvek kellettek, így nagyarányú könyvvásárlásba kezdtek. A század végére (a XIX.-nél tartunk!) a könyvek száma elérte a százezret. A XVI.–XVII. századi könyveket tekintve Pannonhalma ma is előkelő helyet foglal el a magyar könyvtárak között. A gimnázium diákjai számára természetesen maguk a bencés rendi szerzetesek írták a tankönyveket; csak érdekességként említem meg, hogy a II. világháború után elsőként kiadott orosz tankönyvet a felvidéki – egészen pontosan kürti – származású Danczi Villebald atya írta. A világégés szerencsésen elkerülte az apátságot és könyvtárát; az azt követő években is csupán a fasiszta témájú könyveket vitték el innen, körülbelül két teherautónyit. Időközben a nemesi könyvtárakból is kerültek ide kötetek; például az Esterházyakéból, de főképp az oroszvári Lónyaiakéból. Azt mondhatom, hogy a pannonhalmi könyvtárban megvan egész Európa, és olyan ismert bencések éltek és alkottak itt, mint Jedlik Ányos vagy Rónay Jácint. Ha valahol, itt az írott szónak tényleg hagyománya, becsülete – és remélem, jövője is van.”

HÁZUNK TÁJÁN

Nagyon sajnálatos, hogy mindez nem érvényes a társadalom egészére kivetítve. Mert a műveltség időközben befektetéssé, a könyv pedig egyszerű árucikké vált. Hogy ennek, avagy a közízlés hanyatlásának tulajdonítható-e, talán sosem fog kiderülni, de a könyvkereskedéseket egyre nagyobb mértékben elözönli a ponyvairodalom, miközben az igazán értékes írások felkutatása nem kis erőfeszítésbe kerül. Miközben az írók arra panaszkodnak, hogy nem fogy a könyv – amiből természetesen azt a következtetést vonják le, hogy nincs igény a műveltségre és a szép szóra –, a józan ész azt sugallja, hogy ez nem igaz, hiszen minden városban található legalább egy, dugig tömött könyvesbolt, a legújabb és legcsicsásabb kiadványokkal. Az igazságot valahol a két állítás között kell keresni. A könyv fogy, de ha tüzetesebben megvizsgálnánk, mi is kerül a bevásárlókosárba, kiderülne, hogy a mai olvasók nem az igényes, tartalmas (tehát fárasztó) műveket részesítik előnyben, hanem az olyan illusztrált kiadványokat, amelyeket bárhol fel lehet ütni, amelyek csak alapinformációkkal szolgálnak egy adott témát illetően, és leginkább a „szórakoztató oktatás” kategóriába sorolhatók – gondolok itt elsősorban a különböző kézikönyvekre, képes szótárakra, az amerikai stílusú „sikerkönyvekre” és a ponyvairodalomra.

A könyvvásárlási szokás közvetlenül utal az olvasási szokásra, illetve az egyes korosztályok igényeire. A gyermekkönyvek közül ma természetesen Harry Pottert lehet eladni leginkább, illetve a hozzá hasonló, filmvásznon is megjelenített hősöket. A második helyen a képes lexikonok állnak, melyek legalább minimális mértékű ismeretanyagot tartalmaznak. Rosszabb a helyzet a felnőtteknél – a Csók és könny stílusú, émelyítően romantikus (és irreális) kiadványokon kívül főképp a már említett bestsellereknek a legnagyobb a becsületük és keletjük; varázsuk – valószínűleg – abban rejlik, hogy véletlenül sem késztetik gondolkodásra az olvasót. Vélemény alkotására meg már végképp. Persze, jogosan merülhet itt fel a kérdés, hogy mi is a könyv küldetése valójában? Álljon itt azonban még egy megdöbbentő adat – a legutóbbi statisztikai felmérések arról árulkodnak, hogy az ország felnőtt lakosságának húsz százaléka végképp nem, negyvenhét százaléka pedig csak alkalmilag olvas könyveket. Hogy ez pontosan évi hány könyvet jelent, nem derül ki a statisztikából; de azoknak a régi szép időknek már mindenképp vége, amikor az emberek könyvvel a kezükben tettek pontot a nap végére. A tévénézés végül is sokkal kényelmesebb.

Győry Attila, a Családi Könyvklub könyvterjesztő hálózat kereskedelmi vezetője nem látja ennyire sötéten a könyvpiaci helyzetet, bár a könyv szerepvesztése kapcsán aggályainak adott hangot.

„Elöljáróban hadd szögezzem le: számomra csak részben létezik olyan megfogalmazás, hogy hazai magyar könyvpiac; csak könyvpiac van, és az egy és oszthatatlan. Ez azt jelenti, hogy a hazai kereskedők és a vásárlók is ugyanolyan feltételek mellett juthatnak könyvhöz, mint mondjuk Győrben. E téren a határok szerepe megszűnik – mi, akik könyvterjesztéssel foglalkozunk, szinte azonnal képesek vagyunk reagálni az olvasói igényekre, és leszállítani a kért kiadványt. Ami gátol bennünket, az a kormány hozzáállása. Januártól – az alkoholhoz vagy a dohányáruhoz hasonlóan – tizenkilenc százalékos áruforgalmi adót vetnek ki a könyvekre is, ami egyrészt a könyv degradálását jelenti, másfelől viszont óriási felelőtlenségre vall. Csak hogy egy ellenpéldát említsek: Magyarországon a tizenkét százalékos adókulcs öt százalékra való csökkentésével foglalkoznak éppen. Ha ehhez a januártól bekövetkező dráguláshoz hozzáadjuk az életszínvonal stagnálását is, rövidesen oda juthatunk, hogy az ország népe egyszerűen leszokik az olvasásról.

A legnagyobb igény...? Inkább könyvcsoportokat tudnék megnevezni. A Könyvklub legkeresettebb portékái a romantikus, a történelmi és a szépirodalmi művek, valamint a hobbiirodalom. Elmondhatom, hogy klubtagjaink érdeklődési köre szinte minden témára és stílusra kiterjed, és szerencsére óriási a könyvéhségük. Azért jó ez, mert amelyik nemzet nem olvas, az alárendeltté válik a műveltebbekkel szemben, és így könnyebben asszimilálódik. Különösen éles hangsúllyal vetődik ez fel most, az Európai Unió küszöbén.”

Hogy mit hoz a jövő e téren, ma csupán találgatások tárgyát képezi. Akadnak könyvkiadók, akik abban bíznak, a határok leomlásával a könyvpiac is liberalizálódik, felgyorsul a könyvforgalom; mások meg attól félnek, hogy a nagyobb költségvetéssel dolgozó, tőkeerősebb anyaországi kiadók egyszerűen ellehetetlenítik, jobb esetben magukba olvasztják a jóval szerényebb anyagi hátterű hazaiakat.

Hogy én személyesen mitől félek? Leginkább attól, hogy a viszonyok folyamatos romlása következtében tanítóink – minden igyekezetük ellenére – nem lesznek képesek az irodalom, az anyanyelv, a szép szó szeretetére nevelni gyermekeinket. És eljön az az idő, amikor írni-olvasni tudó analfabéták fogják rendezni az életünket.