ĺrás közben a törpe ott ült a vállán

Nem igazán szerencsés dolog, ha egy könyvbemutatóról az egyik fontos „tényező”, a közönség hiányzik. Bármily sajnálatos, a pozsonyi Brämer-kúriában szeptember 28-án tartott rendezvényen ez történt. Pedig az ipolysági származású, az argentin irodalom élvonalába tartozó, de már hosszabb ideje Kanadában élő Pablo Urbányi Naplemente szindróma című regényének, amelyet most a Nap Kiadó jelentetett meg magyarul, az eredeti spanyol, továbbá a francia és angol kiadását is elismerően fogadta a kritika. Az igazsághoz hozzátartozik persze az is – és a pozsonyi irodalombarátok védelmében el kell mondani –, hogy a bemutatóra invitáló meghívók nem voltak egyértelműek a dátumot illetően. A közönség hiányának tényén azonban nem változtat, ha magyarázatot is találunk az okára. ĺgy az eredetileg széles közönségnek szánt bemutató szűk körben zajló baráti beszélgetéssé alakult.

„Az élet nem olyan szép, mint amilyennek Walt Disney rajzolja. Mindig mérlegelendő az élet minősége is. És van egy skála: van olyan gyermek, aki halva születik; van aki félholtan született, akinek talán jobb volna, ha meghalna; és van olyan, aki defektussal születik; és az orvosok nem hagyják, hogy meghaljon (passzív eutanázia). Megmentik, mintha istenek volnának, hogy a gyermek szenvedjen egész életében. Hogy az orvosok ezt miért csinálják, pénzért, a törvények miatt, félelemből vagy jóságból: mindegy. Isten szerepét játsszák szadista módon” – írja a regény fülszövegében a szerző, és bizonyára vannak, akik egyetértenek vele, és vannak, akik felháborodottan mondanak neki ellent. Az Argentínában játszódó Naplemente szindróma főhőse a magyar származású Pedro, akinek a felesége testileg súlyosan sérült gyermeket hoz a világra. Arról, hogy miképpen éli meg a házaspár ezt a tragédiát, és milyen hatással van mindez a kapcsolatukra, Pedro első személyben, orvosi kartotékokra írva mesél. A könyv napjaink egyik sok vitát kiváltó kérdésével, az eutanáziával (is) foglalkozik, ezen belül konkrétan a gyermekeutanáziával, amelyről talán kevesebb szó esik. A témaválasztással kapcsolatban Pablo Urbányi elárulta: olyan dolgokról ír, amelyek foglalkoztatják, amelyek a lelkét nyomják. S ha fontos a téma, örül annak, ha a könyv vitát gerjeszt. Barak László, a Nap Kiadó igazgatója csatlakozott a szerzőhöz: ő is „szócsatapárti”. Kifejezetten örülne neki, ha Urbányi kötete heves vitákat váltana ki nálunk. Ezzel a regényével, mondta a szerző, úgy gondolja, jó és nagyon időszerű témára talált, merthogy írás közben „éreztem, hogy a törpe ott ül a vállamon (ez egy argentin mondás), és azt súgta, hogy jó, amit írok”.

Csanda Gábor kritikus, szerkesztő, az író Brämer-kúriabeli beszélgetőtársa a regény alapján úgy vélte, hogy Pablo Urbányi nagyon rossz véleménnyel van az orvosokról. Barak szerint az írónak csak azokkal van problémája, akik vallást kreálnak abból, amivel foglalkoznak. „A fanatizmus ellen és a szemforgató »jó emberek« ellen szól a regény, azok ellen, akik akkor is »segítenek«, ha nem akarjuk” – mondta.

Felmerült a regény kapcsán az is: pozitív vagy negatív hős-e Pedro? Csanda olvasatában Pedro egy kicsit „link alak”, aki annak ellenére, hogy azt állítja, nagyon szereti a feleségét, nem törődik vele annyit, amennyit egy, a párját mélyen szerető hőstől elvárna. Barak és Urbányi más véleményen voltak, védelmükbe vették Pedrót. Az író és Barak szerint a könyv „egy gyönyörű szerelmi történet”, Pedro pedig a „patria potestas” megtestesítője, aki súlyos gondokat cipel a vállán. Kinek van igaza? Szerintem mindegyiküknek. Mert köztudott, hogy van az írói szándék, és van a regény, amely, amint az író kitette az utolsó mondat végére a pontot, és nyomtatásban jelenik meg, megkezdi önálló életét. Kis túlzással azt lehetne mondani: egy könyvnek majdnem annyiféle olvasata van, ahány olvasója. Mindenki a maga egyszemélyes kalandját élheti meg a súlyos problémát boncolgató, ugyanakkor gördülékenyen, szellemesen megírt, fekete humorral fűszerezett Naplemente szindrómával is.