Lehár-szerelem Besztercebányán

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

E sorokat Lehár Ferenc, a magyar operett történetének egyik legkiemelkedőbb képviselője írta visszaemlékezéseiben. Az a Lehár, aki pályája második felében mégis felfedezte a sötét tónust is a műfajban, s utolsó művei idézőjelbe teszik mindazt, amit korábban gondolt az operett szerepéről.

Az operett, bár Párizsban és Bécsben indult világhódító útjára, ún. ezüstkorszakában mégis Magyarországon talált otthonra. Offenbach és Strauss után Kálmán Imre és Lehár Ferenc írták be nevüket a műfaj nagykönyvébe. Azóta eltelt lassan száz év, és sokan hiszik azt, hogy az operettnek legfeljebb az idősebbek között van még nézettsége, a statisztikák folyamatosan rácáfolnak ezen hiedelmekre. Az operett ugyanis a mai szappanoperákhoz hasonlóan álomvilágot tesz színpadra dúsgazdag mágnásokkal és happyendbe menekülő végkifejlettel, s ugyan mi másra is vágyik a gondjai elől színházba menekülő közönség? Mind a Budapesti Operettszínház, mind a csak alkalmilag operettet játszó társulatok telt házak, fiatalok előtt játszanak, az operett annyira rugalmas, alakítható műfajnak bizonyult.

S bár ma már nem írnak operettet, egyes klasszikus darabok máig levehetetlenek. És vannak méltatlanul mellőzött alkotások is, holott, mint a Besztercebányai Opera új bemutatója is bizonyítja, talán érdemtelenül jutottak a feledés sorsára.

De mielőtt a besztercebányai bemutatóval foglalkoznánk, pár szót érdemes szólni a műfaj szlovákiai hagyományairól, ugyanis minden próbálkozás és kísérletezés ellenére az operett nálunk nem talált otthonra. Egy időben még a pozsonyi Új Színház próbálkozott egy-egy Kálmán- vagy Lehár-mű színrevitelével, legutóbb a Szlovák Nemzeti Színház 2005 decemberében mutatta be A víg özvegyet, míg Kassán Halasi Imre rendezte meg pár éve a mai napig repertoáron tartott Csárdáskirálynőt. Nem segített sokat a műfajon Dusík Géza sem, akinek ugyan a Kék rózsa című darabját itt-ott előveszik, egyetlen város akadt, ahol (köszönhetően a szép számú magyar közönségnek is) a műfaj megtalálta a számításait. S ez Besztercebánya.

Igaz, az elején itt is a Csárdáskirálynő és A víg özvegy volt többnyire műsoron (egy alkalommal a Mágnás Miska is színre került), de az utóbbi években több, Magyarországon a második világháború után egyáltalán nem játszott Kálmán- és Lehár-művet mutattak be. És nem is tették rosszul.

Általában a karácsonyi ünnepek előtt lepik meg egy-egy operettel a helyi közönséget. A víg özvegy és a Cigányszerelem a mai napig műsoron van, a Giuditta, Lehár utolsó zenés komédiája, amely már közelíteni próbált az opera műfajához, nem aratott osztatlan sikert.

Mindezek ellenére a színház 2012 decemberében egy feledésre ítélt Lehár művet, A cárevicset választotta. A darabot, annak ellenére, hogy például a Volga-dalt sokat idézik belőle, évtizedek óta nem játszották errefelé, mindössze a bécsi Volksoper próbálkozott meg vele.

A besztercebányai állótaps azt jelzi, hogy érdemes volt azt a sifonból előhúzni. Az 1927-ben írott mű ugyanis határozottan cáfolja Lehárnak a bevezetőben idézett sorait, s a történet, bár nem végződik tragédiával, mégsem nevezhető vidámnak. Lehár utolsó éveiben írt alkotásainak egynémelyikére nyugodtan alkalmazhatnánk a „tragioperett” kifejezést.

A cárevics az utolsó orosz cár, II. Miklós életének egy fejezetét idézi meg, aki halálosan szerelmes lesz Szonyába, egy egyszeri szerelmi légyottra kirendelt táncosnőbe. A cárevics képes lenne a hölgyért akár a trónról is lemondani. Ezt az áldozatot mégsem kell meghoznia, a hölgy ugyanis, hallgatva az észérvekre, visszalép a kapcsolattól.

Lehár egy lengyel írónő, Gabriela Zapolska regényéből íratta meg a nem túl eseménydús szövegkönyvet, s elismerésére válik, hogy ennek ellenére képes volt a zene által hűen visszaadni az orosz környezetet, s több fülbemászó dallal megtölteni a történetet. A besztercebányai előadás minden vonatkozásában ragaszkodik a Lehár által megírtakhoz, a díszletek és a jelmezek segítségével képes megidézni a kort, s Daniel Hevier frissiben szlovákosított dalszövegei elandalítanak bennünket Dagmar Hlubková nem túl igényes, nem túl eredeti rendezésében.