Langyos ígéretek, bágyadt tempó

A mindennapi élet esendően riadt vagy bájosan hősies típusai próbálnak meg kiszabadulni az élet által rájuk szabott korlátok közül. Túlélni, pénzt csinálni, megfelelni egy hirtelen jött új helyzet diktálta új szerepnek. Lengyel sikeres drámaíró volt és keresett forgatókönyvíró, darabjai emberiek voltak és szellemesen játszottak el egy-egy műfaj követelményeivel. Lengyel Menyhért soha nem lázadt a követelmények ellen, hanem csendesen a maga képére formálta őket. Lengyelnek ma nincs reneszánsza, darabjait alig játszszák, akkor veszik elő komédiáit, ha a színház nemesebb alapanyaggal gondolja szórakoztatni közönségét. A pesti kabaré világa, a francia bohózat elemei, a társalgási színmű technikái keverednek a szerző kissé megkopott, se nem eléggé polgári, se nem eléggé harsány vígjátékaiban.

Schlanger András rendező és dramaturgja, Bognár Róbert tisztelve a darabot – de vértelenségét ellensúlyozandó – feltupírozták és a társulatra igazították a szöveget. Lényegében a darab nem változott, az átdolgozók inkább ígérgettek, mintsem beteljesítették volna a felvillantott lehetőségeket, sem igazi játéklehetőségek nem születtek, s az amúgy sem sűrű szöveg tovább hígult. Az első rész békebeli hangulatú pesti hotelje Schlanger olvasatában akár egy bizarr figurákat szülő különös térré is változhatott volna. A darab konferenciája ebben a verzióban törpe-konferenciává változott, s Köleséri Sándor különböző nemzetiségű törpéket játszhatott így jóízűen, de visszafogottan: napszemüveges dominák vonulnak fekete vadmacskaként a színen, kassai kóristalányok vedlenek spagetti-westernek táncosnőivé.

A szinte szürreális felvillanásokat viszont mindig követik a nosztalgikus lassúsággal lefolytatott, súlytalan dialógusok, melyekhez érthetetlen görcsösséggel ragaszkodtak a színpadra állítók. Lassú és lagymatag a tempó, a figurák pedig vergődnek a bágyadt stílusok érdektelen kavalkádjában. A legsikerültebbek azok a jelenetek, melyek kabarétréfát idézve harsányak, és nem tesznek úgy, mintha valódi emberi drámák húzódnának meg a lomhán mozduló történet mögött.

A második felvonás nagy ötlete, hogy az eredetiben szereplő férfi rendező kliséfiguráját a színpadra állítók Bandor Éva hihetetlenül pontos és következetes karakterformáló képességeire írták át. Megszületett Stafenlied Ingrid, dekadens, leszbikus vamp, aki nagyon határozott külső és belső körvonalat ölt Bandor megvalósításában. A karikaturisztikus harsányság mögött mindig ott érződik a figura belső feszültsége, egyszerre tud a színésznő ebben a figurában erőteljesen tündökölni és súlyából semmit sem vesztve figyelni. Bandor Éva ki tud lépni a bizarr figura kelepcéjéből, és tud a vállalt stílusban egy magatartásformát megjeleníteni.

A többieknek is szép pillanataik vannak a tőlük már sokszor látott figurákat játszva. Fabó Tibor (Mr. Green) nagyon szerethető, érzelmes kisembere, Schlanger András (Romberger) kedves és elmés csirkefogója, Szvrcsek Anita (Militta Marco) álmából fölkeltve is eljátszott, ezredik dívája, a Holocsy lányok (Honthy Sisters) tündérien csicsergő szendéi, Olasz István (Turóczy) testét facsaró, ideges szerencsétlene mind-mind sokszor látott, jól bevált panelekből építkezik. Újat nemigen lehet fölfedezni ezekben az alakításokban. Mokos Attila (Mr. Red) sem először játszik gunyorosan emberi, cinikusan bölcs figurát, de a harmadik felvonásban például remekül mutat meg egy karaktert, a kimondott mondatok mögötti gondolatot is eljátszva. Varsányi Mari (Rose) feszesen, egy színnel festette meg a férjén uralkodó feleséget, s igyekezett az asszony pozícióvesztését is a domináns nő szemszögéből megmutatni, erre viszont a jelenetek nemigen adtak módot.

Schlanger tudott a legcivilebb, legkeresetlenebb lenni, de a nem létező szüzséket ecsetelő monológjában virtuózan bánik testével is, közérthető, de nem olcsó gegekkel villantja fel a színészi jelenlét realizmusból és kabaré-egyértelműségből kikevert lehetőségét, de csak egy jelenet erejéig, nincsen folytatás. Kitűnő Fabó Tibor és Mokos harmadik felvonásbeli alkujelenete, bár Fabó igencsak felvezetetlenül változik gyámoltalan emberkéből dörzsölt eladóvá, és a rendező ezt is fellazítja a többi szereplő elnagyolt jelenlétével.

A szövegváltozásokat vizsgálva érződik a vágy, hogy frissebb, vérbőbb humor szólaljon meg a színpadon, hiszen az átdolgozók ajándéka Holocsy Krisztinának és Holocsy Katalinnak a Honthy Sisters, és az hogy Tóth Tibor (Boleslavsky Boleszlav) a harmadik felvonásban visszatérhet, és helyzetkomikumra épülő poénjaival a bohózat felé tolhatja el a játékot. A különös alakok viszont nem hemzsegnek, nem ejti rabul a nézőt a furcsa figurák nyüzsgése, nem elevenedik meg sem a hotel, sem a filmforgatás varázslatosan idegen világa. A színpadi fantázia és a történet szövegbeni lebonyolításának kényszere kioltják egymást. Az első felvonásban a legerősebb az ígéret, de a ritmustalan játékmód, az invenciótlan dialógusok, a hangulat elemelését segítő világítás hiánya megakadályozzák, hogy az ötletek szerves részeivé váljanak a sztorinak, ne adj’ isten, még uralják is a színpadot. A második felvonásban a statiszták jelenléte volt igencsak formális (a Honthy Sisters szakállas-neccharisnyás katonái kivételével), nem folytatódott a különös alakok felvonultatása a színpadon, a forgatás lehetőségei nem voltak kihasználva. A darab sztárszínészei, Tóth Tibor és Szvrcsek Anita csak a pozőrt játszották el a figurából, az általuk megjelenített színpadi alakok emberileg nem rendültek meg egy pillanatra sem.

A harmadik felvonás a harsány, parodisztikus gegek és a szép emberi pillanatok egyvelege. A díszletnek része egy vetítővászon, melyen látható, mit vesz éppen a kamera. Nem csak a Napóleon-film jelenetei, hanem a „civil-történet” közelképei is nézhetők a vásznon. Ez egyrészt jó, mert kitölti a teret, új látnivalót kínál. Másrészt viszont fokozza az eldöntetlenség káoszát, hiszen a kezdő játék panoptikuma – mely arra utal, hogy az egész történet talán csak játék, film – nem folytatódik, nincsen több utalás arra, hogy mindenki színész lenne, a finálé záródalát leszámítva.

Gaduš Erika ruhái a tőle megszokott stílusérzékkel, jellemformáló erővel és eredetiséggel készültek, díszlete már inkább keveri a szövegnek való megfelelés parancsát és a sajátosabb tér megteremtésének ambícióját. A színház folytatja remek hagyományát: élő zongorakísérettel zajlik a játék. Pálinkás Andrássy Zsuzsa játéka finoman, inkább háttérzeneként, mint tempót és stílust diktáló elemként van jelen az előadásban.