„Lakáskiegészítők” a föld alatt

#Judita Čermáková felvétele A hosszadalmas, nincstelenség gátolta kassai régészeti ásatások eredményeképp feltárt 1700 négyzetméteres föld alatti objektumot ugyanis e kiállítással nyitották meg a közelmúltban, főpolgármesteri beszéd, pezsgő és országos sajtóhűhó kíséretében, hazánk ugyanis eddig nem büszkélkedhetett hasonló látványossággal. A feltárt Alsó Kapu, illetve a középkori falak maradványai eddig 97 millióba kerültek a városnak, és a történelmi térből 1114 négyzetméter alkalmas hangversenyek és tárlatok befogadására. A nyár folyamán ki is használják a lehetőséget zenészek és festők egyaránt, a turistacsoportok pedig napközben félóránként mehetnek a föld alá, idegenvezető kíséretében.

Ám térjünk vissza Martin Račkóhoz. Ez a Pozsonyban képzőművészeti főiskolát végzett, eredetileg ipari formatervező fiatalember nem más, mint Arpád Račko szobrászművész fia. Az apát a kassaiaknak felesleges bemutatni, máig ő kapja a legtöbb megrendelést köztéri szobrokra, mellszobrokra, emléktáblákra, amolyan udvari szobrásznak számít.

De félre az előítéletekkel, nézzük a fiú kiállításának képeit. Lehet, hogy maradi vagyok, de szerintem nem mindegy, milyen címet visel egy kiállítás. Ennek a Találkozások címet adta az alkotó, sajnos, nem tudni, miért. A vásznak többségén meleg színekkel felkent, stilizált, ám azért kellően figuratív alakok láthatóak, a foltszerűség gondosan meg van törve a fejeket érzékeltető fekete pontokkal, az egész egyszerre közönségbarát és magasröptű. Olyan, mintha egy hét alatt dobták volna össze, kifejezetten ebbe a térbe álmodva a képeket. A művész le sem tagadhatná tervezői tanulmányait, szépen berendezte a középkori „termeket”, ha úgy tetszik, két kort eresztett egybe, a funkció előtérbe helyezése pedig óhatatlanul a művészi mondanivaló szabadságának rovására megy. Persze a rendelkezésre álló tér nem hagyható figyelmen kívül, Račko mentségére legyen mondva, hogy a kommersz és a művészi közötti kompromiszszum nehezen megtalálható, nem szabad elfelejteni, hogy ezeket az alkotásokat sokkal több ember fogja látni, mint a kassai képtárak kínálatát összesen. A helyzet bonyolultságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a megnyitó után, azon frissiben el is árvereztek egy festményt. Mivel műértő, egyben nagypénzű polgárokból meglehetősen kevés szaladgál a városban, nem csodálkozhatunk azon, hogy a tízezer koronás kikiáltási árat csak nagy nehezen sikerült „felverni” 14 500 koronára. A kínált kép piaci ára első ránézésre is ennek legalább kétszerese, és mivel a bevétel jótékonysági célra ment, a gyermek-onkológiai osztály kis páciensei jártak legrosszabbul, és a mit sem sejtő új képtulajdonos a legjobban.

De ne legyünk ünneprontók. Reménykedjünk inkább abban, hogy az izgalmas térbe hamarosan hasonlóan izgalmas képanyag kerül. A lehetőség immár adott, a többi csak kapcsolatok kérdése. Hoppá, ez már megint ünneprontó mondat!