Kulturális kavalkád Kassán

Nos, idén is annyira megfeledkeztem magamról, hogy szegény ruhatáros nénikkel anyanyelvemen próbáltam kommunikálni a kassai Művészetek Házában. Azt hitték, megártott a zárófogadáson szervírozott pezsgő, pedig csak otthon éreztem magam. Köszönhető mindez a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének, illetve az általuk összeválogatott pazar programnak. Már a Pézman Andrea tervezte, dosszié vastagságú programfüzetet olyannyira gusztusosnak találtam, hogy nem tudósítóként, hanem magánemberként határoztam el: igyekszem minél több rendezvényen részt venni. Ebből persze semmi sem lett, a programok ugyanis legtöbbször „egymásba lógtak”, és ez a kengyelfutó gyalogkakukk kapacitásait is meghaladta volna. Nem láttam Makk Károly legújabb filmjét, az Egy hét Pesten és Budánt, sem Káel Csaba sokat vitatott Bánk Bán-filmjét, amelynek budapesti bemutatója (Orbán Viktor jelentőségteljes bevonulása miatt) politikai eseményszámba ment, és amely korunk legnagyobb magyar operaénekeseit vonultatja fel. Az Aquincumot bemutató kiállítást szintén nem láttam még, ám erre egészen január 26-ig lehetőségem lesz a Kelet-szlovákiai Múzeumban, ahol a római kori Budapesttel ismerkedhetnek meg a kassaiak. A Rajkó zenekar koncertjéről azért maradtam le, mert előtte csonttá fagytam a Tatra moziban a Hukkle című film vetítésén. Megjegyzem, egyedül a fűtésre lehetett panasz, Pálfi György rendező nem véletlenül nyerte el a 33. Filmszemle legjobb első filmjének járó díját.

De kezdjük a legelején, a Magyar Kulturális Napok nyitóprogramjaként prezentált kortárs balettel. Orff Carmina Buranájára Juronics Tamás olyan táncművet kreált, amelyhez hasonlót ritkán látni Kassán. Az Állami Színház meglehetősen színtelen balett-részlege ugyanis mára hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy ne várjanak tánctörténeti pillanatokat. A Szegedi Kortárs Balett így történelmet csinálhatott, közben mellékesen azt is bemutatták, hogyan lehet minimalista, ám alaposan kihasznált díszletekkel maradandó hatást elérni. A produkciót az idei Sziget Fesztiválon láttam először, ott élő zenekarral és hatalmas kórussal támadtak, ezért Kassán az első öt percben hiányérzetem volt. Ez azonban nyomtalanul elmúlt, helyébe először belenyugvás, majd elégedettség, végül teljes kielégültség lépett. Utólag megtudtam, hogy a nyáron egyedi vállalkozásnak lehettem tanúja, odahaza sem gyakran lépnek fel élő zenei kísérettel a táncosok.

Ha már élő zene, akkor ne hagyjuk ki St.Martin koncertjét, amelyen negédes melódiák és dzsesszes futamok váltották egymást. Ha én kísérő zenész lennék, egy idő után bizonyára fellázadnék és követelném improvizációs jogaimat, ám itt láthatóan és hallhatóan a neves szaxofonista és pánsíp-művész volt a főnök. Szentmártoni Imre ezen az estén prédikátori szerepben is bemutatkozott. A számok közti hosszadalmas és bugyuta összekötő szövegek meglehetősen széttördelték a koncertet és megosztották a hallgatóságot, még olyanokkal is találkoztam, akik egyáltalán nem vették zokon a dolgot. Egy biztos: St.Martin faviccei és összekuszált összetett mondatai már szájról szájra terjednek Kassán, azok is fintorogva emlegetik az elhangzottakat, akik ott se voltak a koncerten. Nekem, az avantgárd dzsessz megszállottjának nem igazán jön be az instrumentális popzene, viszont nem is tartom illendőnek belekötni olyan valakibe, aki 5 arany-, 2 platina- és 1 gyémántlemezt mondhat magáénak.

Eszenyi Enikő és Milan Mikulčík brillírozására már fel voltam készülve, szintén a Sziget Fesztiválnak köszönhetően, ahol egyébként csak testi épségem kockáztatásával jutottam be a színházi sátorba ötszáz szerencsés egyikeként. Ezúttal nem csupán kettejük játékára tudtam figyelni, hanem arra is, amit Dodo Gombár írt és rendezett. Az Ég és nő között című darab az utolsó apró részletig ki van dolgozva, a Sándor Dávid által mondott összekötő szöveg pedig megérdemelné, hogy nyomtatásban is megjelenjék, mondjuk a műsorfüzetben, amit a nézők odahaza újból elővehetnének. Mert nekem másodszorra is sok volt a megemészteni való, a dolgok boszorkányos tempóban és intenzitással történnek a színpadon férfi és nő között, és ami elsőre helyzetgyakorlatok laza füzérének tűnik, később humoros-fájdalmas-érzéki darabbá áll össze. Megkockáztatom, hogy ez az előadás itt, Dél-Szlovákiában, vegyes nyelvi közegben működik igazán, és persze nagyot dob a dolgon, hogy a nézőtéren mindenki tudja: ők ketten a valóságban is társak.

Grendel Lajostól nem kérdeztem meg, milyen gyakran szokott beszélgetni díszlet-karosszékben, reflektorok kereszttüzében a kolozsvári Szilágyi Istvánnal, ám annyi kiderült, hogy évtizedek óta ismerik egymást, Szilágyi pedig, bár a valóságban először jár Kassán, Márai Sándor társaságában már számtalanszor sétált ezeken az utcákon. A kétórás irodalmi társalgás részletezésére nincs most hely, legyen elég egy kiemelés tőlem: Szilágyi szerint a rendszerváltás óta, annak ellenére, hogy ma „mindent szabad”, nem születtek olyan jelentős irodalmi művek, mint az átkosban, amikor a sorok közé kellett rejteni a mondanivalót. Mert bár jócskán vannak formaművészeink, teljes „menüt” kevesen tudnak prezentálni.

A Vásznak 1990–2000 című tárlat összeállítóinak ez talán mégis sikerült. A Kelet-szlovákiai Galériában november 9-ig látható kiállítás képei a modern magyar képzőművészet keresztmetszetét mutatják be, az absztrakt, geometrikus irányzatoktól az expresszív kitárulkozásokon át a figuratív, sőt már-már fényképszerű festményekig. A hagyományos olaj vagy akril mellett a fotó, illetve a számítógépes grafika is jelen van, és külön erény, hogy a tárlat rendezői nem igyekeztek mindenáron valamilyen közös fonálra fűzni a képeket, vagy apropót keresgélni a válogatásnak. A budapesti Ludwig Múzeum gyűjteménye rendkívül gazdag, ilyenkor elég, ha a legjobbakból válogat a kurátor.

Szintén kevés a hely a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar erényeinek ecsetelésére, aki hallotta tőlük Beethoven Egmont nyitányát, vagy Bartók Magyar képeit, bizonyára nem is akar hosszadalmas ismertetőt olvasni Héja Domokos karmesteri sikereiről és a tízéves zenekar fesztiváldíjairól. A magyar kulturális seregszemle idén is október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján zárult, és idén sem véletlenül. Azt, hogy mi lesz két év múlva, még senki sem meri megjósolni, ám a telt házas rendezvények bizonyítják, hogy a kassaiak kezdenek hozzászokni ehhez a biennáléhoz. A magyar kultúra jelenlétének magától értetődőségét az a meglepő tény is bizonyítja, hogy a nézők közül többen keresgélték az előző esti rendezvényről szóló recenziót a másnapi Új Szóban. Lábam kettő, lapzárta hatkor, próbáltam magyarázni, óvatosan hozzátéve, hogy azért az ország más helyein is zajlanak kulturális események. A lesújtó válasz-tekintetekről most inkább nem számolnék be...