Krusovszky Dénes: Felhőszakadás

Az utcán alig járkált valaki, az artézi kút vize magányosan csordogált a betonteknőbe, s a nyitva tartó kocsmák ajtajában unottan lengedeztek a légyriasztó függöny színes műanyag szalagjai. Aki tehette, a hátsókertek hűvösébe húzódott, vagy az árnyékoló ponyvával fedett verandák alól ki-kinézve vizsgálgatta az eget. Nem voltak felhők sehol, és a szél is olyan jelentéktelenül és ritkán moccant, mintha maga is csak egy tikkadt sóhaj lenne. Távolabb, a horizonton valóban végighúzódott egy sötétebb szürke sáv, de ez még ígéretnek is kevés volt egyelőre.

A fiúk libasorban, lihegve meneteltek az utcafrontra épült házak és a palánkkerítések vékony árnyékösvénye mentén. Mint a hangyák, céltudatosan vonultak egymás nyomában, szó nélkül. Az egész várost félálomszerű, izgatott várakozásba préselő párás forróság úgy terült a fiúkra, akár egy álcaháló. És alatta, szinte láthatatlanul, anélkül haladhattak a város széle felé, hogy egyetlen tekintet is keresztezte volna útjukat.

A legelöl haladó fiú kifakult sárga trikóján a pálmafa kopott levelei minden egyes lépésre feszülten meg-megrezzentek. Ő diktálta a csapat tempóját, amihez a többiek készségesen igazodtak, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy megelőzze őt.

– Erre – mutatott határozottan egy zsákutca mélyére, és a többiek azonnal befordultak a nyomában.

Legbelül egy elhagyatott, gazos kert zárta le az utcát. Hevenyészett, nyilván ideiglenesnek szánt kerítésének dróthálóját vastagon befutotta a vad lonc. A kocsibeálló helyén u-szögekkel egy szálkás deszkához rögzítették a drótfonat szélét, egyetlen mozdulattal félrehúzták a fiúk, és már bent is voltak a kertben. Az elburjánzó akácbokrok takarásában egy ház alapjai lapultak meg. Már szinte mállott a beton, nagy darabok törtek le belőle, ahogy a fiúk elhaladtukban szórakozottan bele-belerúgtak egyet. Kicsit távolabb, az időjárástól lassan ellappadó sóderhányás mellett egy feldőlt, rozsdás betonkeverő hevert, mintha az építőknek nagyon hirtelen kellett volna abbahagyni a munkát, és soha többé nem tértek vissza.

A kert túlsó végében egy hullámpalából eszkábált magas kerítés húzódott végig, a tetején hevenyészett szögesdrótfonattal.

– Itt lesz – mutatott a sárga trikós fiú az egyik palatáblára, aztán körülnézett a gazosban, tett egy-két bizonytalan lépést, lábfejével félrehajtott néhány terebélyesebb gyomnövényt, végül széles vigyorba rándult a képe. Előrehajolt, majd egy poros vasdarabot emelt fel, talán valami bak része lehetett egykor, lapos talprészt hegesztettek rá. – Ezzel ki tudjuk támasztani.

A másik három óvatosan alányúlt a nagy palatáblának, amire a sárga trikós mutatott, meghúzták maguk felé, és mikor a nyikorogva megnyíló rést megfelelő méretűnek látta a fiú, beszorította a vasdarabot egy alkalmas ponton. Készen állt a bejárat, a többiek elengedhették a táblát, és odaállhattak a résen keresztül elégedetten a túloldalra bámuló sárga trikós mellé.

– Kutya? – kérdezte az egyikük bizonytalanul.

– Nincs – vágta rá a trikós.

– Akkor?

– Csak utánatok – mondta az, és udvariasan a rés felé tessékelte a többieket.

A túloldalon egy részben lebetonozott, részben vörös salakkal felszórt széles udvar állt. A távolabbi sarkában egy ipari épület fehérre meszelt fala izzott a hőségben, és onnantól, ahol a fiúk álltak, az épület oldaláig összetört vagy szétszerelt kocsik sorakoztak. A roncsok között szűk ösvények keresztezték egymást labirintusszerű csapásokká összeállva. 

– Itt lesz – mutatott a sárga trikós maga elé, és nyomban el is tűnt egy horpadt tetejű furgon takarásában. A többiek izgatottan szedték a lábukat utána, nehogy szem elől veszítsék. Loholniuk kellett, olyan magabiztosan kerülgette a roncsokat a trikós, de végül is mindig látták, merre fordul be. Amikor utolérték, összefont karral állt, és félrebillent fejjel nézett maga elé. 

– Ez az? – kérdezte az egyikük szuszogva, és egy alig felismerhető, egyáltalán nem autószerű roncsra mutatott.

– Persze, nem látod? – A roncs körül, a hirtelen felerősödő szélben, rendőrségi műanyag szalag lebegett négy karóhoz rögzítve.

– Bassza meg – nyögte ki egy másik fiú, és mind óvatosan közelebb húzódtak a kocsihoz. Tágra nyílt szemmel nézték a torz formát, a betört ablakokat, a groteszkül oldalra csavarodott kerekeket. A trikós hirtelen átbújt a szalag alatt, és bedugta a fejét az egyik oldalablak helyén.

– Ezt nézzétek – mondta, és vigyorogva fordult a mögötte állók felé.

– És tényleg… – kérdezte az egyik, – mind?

– Aha – válaszolta a trikós. – Mind a négyen.

Váratlanul mély dörgés hasította keresztül az eget, és a szél idegesen kezdte tépázni a kék-fehér szalagot a roncs körül. 

– Mennünk kéne – mondta zavartan az egyik fiú, aztán eszébe jutott az a szó, amit a felnőttek olyan sokat emlegettek az elmúlt napokban körülötte. – Azt mondják felhőszakadás lesz…

Újabb, még erősebb csattanás nyomta el a fiú hangját. A sárga trikós megvonta a vállát, ismét átbújt a szalag alatt, és elindult az udvar hátulja felé. A többiek még egyszer felnéztek zavartan a roncsra, aztán ők is elindultak, amerre a barátjuk eltűnt. Hirtelen széllökés kavarta fel nyomukban az olajos salakot.