Krusovszky Dénes: Bálák

Nem ez volt az első próbálkozásuk. Néhány nappal korábban egyszer már nekiálltak, de akkor még nem jutottak dűlőre a dologgal, végül csalódottan és némiképp szégyenkezve bicikliztek haza. Talán a kicsivel előbb a városon átrohanó zápor volt az oka. A forró betonon persze azonnal felszáradtak az esőcseppek, de itt kint, a puszta földön álló szorosra kötözött bálák jól megszívták magukat, és a kánikula ellenére is sokáig lappangott bennük valami nyirkosság.

A bicikliút ezúttal olyan volt, akár egy precízen kivitelezett hadművelet; mindenki tudta a helyét a sorban, mindenki tisztában volt az iránnyal, és senki sem maradt le. Szótlan fegyelmezettségben gurultak egymás után a fiúk, és ahogy megbeszélték, csak akkor kapcsolták fel a lámpákat, amikor lefordultak a töredezett aszfaltútról. Tulajdonképpen akkor sem volt a kis ledégőkre nagy szükség, a felhőtlen égboltot beterítő sápadt holdfény alatt a szikes földút szinte világított előttük. Volt valami különös derengés ebben az éjszakában, mintha foszforeszkált volna a táj. De azért oda kellett figyelniük, hogy egy-egy nagyobb repedésbe bele ne szoruljon a biciklik kereke; gyorsan tekertek, nem lett volna nehéz fejre állni. A kormányra dőlve figyelték az ösvényt a fiúk, és az elöl tekerőket követve a hátsók is szerencsésen elkerülték a rázós helyeket.

A lihegésen és a bicikliláncok surrogásán kívül alig hallatszott valami nesz. Távolabb tücskök ciripeltek, még távolabb, mint valami bizonytalan, mégis időről időre felbukkanó fenyegetés, a tanyasi kutyák ugatása hallatszott néha. Kevés dolog volt, amitől félni lehetett, és még kevesebb, amiről be is vallották volna a fiúk, de a pusztaságra ránehezedő éjszakában szabadon kóborló kuvaszok és komondorok gondolatától azért mindannyiuknak összeszorult a gyomra. Úgy mozogtak ezek a kutyák, mint a kísértetek, folyton attól kellett tartani, hogy egyszer csak ott állnak az ösvény mellett egy bokor takarásában, koszos fehér bundájukkal, szélesre húzott, csatakos pofával.

A levegő meg sem moccant, dermedt, meleg leheletként lebegett a tarlók fölött, és a nyáréji sötét hiába tűnt elviselhetőbbnek, mint a nappali verőfény, azért rendesen átnedvesedett a póló a fiúk hátán, mire elérték a céljukat. A bicikliket egy elhagyatott mező szélén a földre döntötték, és óvatos léptekkel begyalogoltak a terület közepére. Tíz-tizenkét nagy bála hevert körülöttük a sötétben, egyik-másik már elég rossz állapotban volt, a kötözőmadzag elszakadt rajtuk, a széna pedig lassú foszlásnak indult. Ahogy megbeszélték, a fiúk körbevették az egyik épebb bálát, és a korábbi kudarc miatt kissé gyanakodva fúrták be kezüket a szalma érdes szálai közé. Most nem tűnt nyirkosnak, de ezúttal biztosra akartak menni, egyikőjük a hátizsákjából előhúzott egy kétliteres ásványvizes üveget, amiben valami zavaros anyag csillogott. Felemelte a palackot, és a többiek szertartásos bólintása után alaposan meglocsolta vele a bála oldalát. Egy másik fiú hosszú gázgyújtó gyufát vett elő, összefogott hármat-négyet, és egy újabb bólintás kíséretében végigrántotta őket a doboz oldalán. Éles sercenéssel lobbantak lángra, a fiú egy ideig meredten nézte pislákolásukat, mintha valamire várna, majd hozzávágta őket a bálához.

Tompa, vakkantásszerű hanggal lobbant be a folyadék, és a fiúk legbizakodóbb várakozásait is felülmúló gyorsasággal kezdtek apró szikrákat vetve a lángnyelvek utat törni a bála belseje felé. Fél perc sem kellett hozzá, és mint egy óriási fáklya, egyetlen merő lobogássá vált a bála. Lenyűgöző látványt nyújtott ez a vad izzás, olyan megzabolázhatatlannak tűnt az ereje, mintha nem is emberi kéz, de valami legyőzhetetlen természeti erő indította volna be. A fiúk büszkén és meghatottan néztek rá. Mint egy mestermű, olyan volt, és egyes egyedül nekik tárult fel a szépsége az éjszaka leple alatt.

Nemsoká mohó vágyakozással léptek oda egy másik bálához, és azt is ugyanígy felgyújtották. Aztán még egyet és még egyet; mire kifogytak a folyadékból, már szinte az egész mező lángban állt. Úgy izzott minden, mint egy háborús film díszlete a csatajelenet után, mégis volt benne valami szinte már otthonos. A fiúk távolabb húzódtak, és az ösvény túlfelén, a száraz fűbe ülve figyelték csillogó szemmel a lobogást.

Nem szóltak egymáshoz most sem, nem kellett. Izgatott szuszogásuk elkeveredett a lángoló szalma ropogásával, és a távoli, riadt kutyavonyítások foszlányaival. Aztán valami másfajta lüktetés is előszűrődött finoman a messzeségből. Először csak enyhe derengésként hullámzott át a mezőn a fény, majd egyre határozottabb színe lett, és végül egy idegesen pulzáló hang is megjelent mögötte. Hátranéztek a fiúk, a messzeségben, még bőven az aszfaltos út letérője előtt, kék-fehér villogás vonult végig a horizonton. Lassan összeszedték magukat, az ásványvizes palackot rádobták az egyik parázsló bála maradványára, leporolták a nadrágjukat, és komótosan felültek a biciklijükre. Mielőtt elindultak volna, még egyszer végignéztek a bálákon, kitartóan lángoltak, ahogy kellett is nekik. Aztán, ahogy a villogás egyre élesebbé vált a háttérben, a fiúk megindultak lassan az ellenkező irányba, és nyugodt vonulással eltűntek a sötétség gyomrában.