Lošonská Dékány Nikolett: Vidám néni

Ha társasházban lakik az ember, a házmesterrel bizony jó jóban lenni. Esetemben a házmester asszonnyal. Pani Pochyla, azaz Ružena, Rózsa néni első ránézésre mogorva és szigorú asszony, nagyon sokan utálják a házunkban, de én épp az ilyen nehéz diók megtörését kedvelem. Mert az ilyen kemény héj mögött általában rejtett kincseket lehet találni. Ebben az esetben nem kellett sokat törni se magam, se őt.

A társasházunkban mindig van egy úgynevezett hetes, aki azon a héten a rendért és a tisztaságért felel. Egyedül a hiányzókat nem kell jelenteni a tábla előtt. Bár tábla, az van, oda van az aktuális takarító lakástulajdonos neve kifüggesztve. Na meg az is szépen le van írva, mi mindent kell elvégezni. Na most, amikor én először kerültem sorra, nem nagyon tudtam, mettől van a meddig. Meg aztán szeretek takarítani. Időm is volt, kedvem is, hát felsöpörtem és felmostam az egész lépcsőházat. Mint kiderült, elég lett volna az előteret. Mikor ezt Rózsa néni meglátta, na, akkor és ott megváltozott az arca, s vele együtt a hozzám való állása is. Bingó! Megszereztem! Annyira hálás volt, azt mondta, ezért most muszáj adnia nekem valamit. „Dehogy kell. Szívesen csináltam, jólesett.” „Nem, nem. Itt várjon!” Rohant a hatodik emeleti lakásába, majd vissza egy óriási Študentská pečaťtyal. Azóta többször áthívta a férjem is apró-cseprő munkákra. Szívesen ment, és nem csak azért, mert ő a házmester asszony, és mint már fentebb írtam, vele jó jóba lenni. Hanem mert egyszerűen szeret segíteni, egyedül élő nyugdíjas néniknek meg pláne.

Az ilyen egyedül élő nyugdíjas néniknek persze megvannak a maguk rigolyái is. Volt például egy üzengetős papírharc közte és az egyik kétgyerekes anyuka között, aki mindig az előtérben hagyta a háromkerekű babakocsiját. Engem nem zavart. Gyerek nélkül is át tudtam érezni, milyen lehet két picivel napi többször leveretni a babakocsi-tárolóba, ami mellesleg tele van biciklivel, aztán vissza a háromkerekűvel. Egyenlő a lehetetlennel. Engem nem zavart a térfoglalás. Rózsa néni viszont többször levélben szólította fel a lakótársat, hogy a babakocsinak márpedig a tárolóban a helye. Hetekig folyt a harc, majd egyik napról a másikra elnémultak a fegyverek, megegyeztek a felek. Helyet talált egymás mellett a babakocsi és Rózsa néni virágokkal teli asztala is. Nekünk is lett aztán egy háromkerekű babakocsink. Féltem is ezek után az előtérben hagyni. Fontosabb volt a jó szomszédi kapcsolat. Végül ő kérdezte meg a férjemet, hol a babakocsink. „Hát, az autóban” – felelte. „Nyugodtan hagyják az előtérben!” – ajánlotta fel Rózsa néni készségesen. Mondom, megéri jóban lenni a házmester asszonnyal.

A közvetlen szomszéd nénivel meg még inkább. Nemcsak azért, mert ha a sétából hazajövet épp a lakóház előtti kiskertjében találod, egy csodás őszi virágcsokrot szed össze neked még október közepén is, de azért is, mert ha épp az egyik legrosszabb napodat éled meg, és mint cseresznye a torta habján, végül még ki is zárod magad a lakásból, ő fogad be.

Ahogy sok minden, ez a kapcsolat is a Covid idején kezdődött, 5 éve, amikor ideköltöztem. Akkoriban, a karantén idején főzött-sütött mindenki ezerrel, mi is. Meg persze ő is. Mindaddig csak köszönőviszonyban voltunk, mint városon az emberek úgy általában. Már nem is tudom mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, azaz, hogy ki hozta az első tányér süteményt, de szépen lassan kialakult egy megszakíthatatlan láncreakció, amiben oda-vissza adogattuk a jobbnál jobb finomságokat. Ugyanis a tányért vissza kellett adni, de sose üresen. Ez volt a mi íratlan szabályunk. Volt, hogy eltelt pár nap, volt, hogy csak pár perc, mert épp egy időben sütöttünk. Pedig még a nevét sem tudtam, ő sem az enyémet. Nem az volt a fontos. Ha tudtam volna, lehet, hogy rákeresek a Facebookon, és esetleg olyasmire bukkanok az oldalán, ami a rokonszenv helyett ellenszenvet hív elő. A Facebookon igencsak el tud torzulni az ember képe, és nem a felbontás miatt. A koreográfus ismerősöm így váltotta le a masszőrnőjét. Megnézte a profilját. „Pedig nagyon jól masszíroz” – mondta és ajánlotta őt szeretettel. Én már nem követtem el vele ezt a hibát. Azóta is nagyon elégedett vagyok a munkájával. Nem akarom tudni, egyezik-e a politikai véleményünk, hogy kire szavaz, hisz-e az angyalokban, be van-e oltva vagy hogy fél-e a medvéktől. Se a masszőrnő, se a szomszéd néni. És ez így van jól. Kellenek ilyen ismerősök is, akik nem ismerősök. Egyébként nemrég tudtam meg, hogy nincs is internete, nemhogy Facebookja. „Minek az nekem? Eddig se volt, akkor most már minek?” „Huh. De jó!” Szerintem amúgy mindenki, akinek Facebookja van, kicsit szomorúbb, mint az, akinek nincs. Én is. Neki nincs. Valószínűleg azért is ilyen vidám. Na meg mert így hívják. Pani Veselá. Vidám néni.

Nincs egy éve, hogy tudom a nevét. A férjem hívta fel a figyelmemet rá. A táblán látta, ő volt a soros a hetességben. Sose mutatkoztunk be egymásnak hivatalosan. „Pani suseda” – így hívtuk és hívjuk egymást a mai napig. Néha, mikor bort nyitottunk, születésnapkor, szilveszterkor vagy csak úgy, bekopogtunk hozzá, és a folyosón megivott velünk egy pohárral. Ott beszélgettünk. Egyik félnek sem volt mersze behívni a másikat a lakásába. Egy pohár bornyi folyosós csevej. Míg egy napon ez is megváltozott. A férjem hívta be, hogy megnézze a szobák elrendezését, épp arról folyt a beszélgetés. Hát bekukkantott. Majd ő hívta a férjemet, hogy fúrjon fel neki a falra egy hatalmas órát. Aztán a folyosós borozgatásokból, bekukkantgatásokból az lett, hogy még a lagzis borunk kiválasztásánál is ő segédkezett. Egy helyi ismerős bortermelőtől kaptunk vagy 2 kartonnal, abból kellett kiválasztanunk 3 fajtát a lagzira. Egy fehéret, egy rozét és egy vöröset. A férjem kitalálta, hogy rendezzünk borkóstolót, pontozással, sajtokkal, kolbásszal, ahogy illik, és ha már egyszer, akkor hívjuk át a szomszéd nénit is. Készséggel vállalta a nemes feladatot. Ha most lenne a lagzink, én mondom, ma már oda is meghívnám.

Ahogy múlt évben szentestén a vacsoraasztalhoz. Tavaly ugyanis úgy döntöttünk, ezúttal nem valamelyikünk szüleinél, hanem otthon töltjük a szentestét. Ahogy sürögtünk-forogtunk, s lassan vacsorához készülődtünk, eszembe jutott, mi van, ha ő is otthon van. Egyedül. „Á, nem hiszem. Biztosan a lányával van, meg az unokáival. Velük szokott lenni” – mondta a férjem. „De mi van, ha mégsem?” Valami azt súgta, be kell kopogjak hozzá. Egy kopogás nem a világ. Nem kerül semmibe. S ha mégis otthon van, ne legyen már egyedül. Otthon volt. Szívesen fogadta a meghívást. Az asztalra saját készítésű ostyát, bejglit, illatos gyertyát és egy horgolt kisangyalt hozott. Mi a mézes-almás-diós-ostyás-fokhagymás rituálé után szlovák–magyar menüvel kínáltuk. Kapustnica, majd harcsapaprikás túrós csuszával került terítékre. Apám és apósom nagy kedvence. Neki is ízlett. Elbeszélgettünk még egy pohár bor mellett, azaz ők a férjemmel, én akkor már nem ittam. Négyen ültünk az asztalnál, Matyi már ott volt a hasamban.

Kölcsönösen segítjük egymást. Egyszer arra jöttem haza, hogy a sírás határán, kétségbeesve próbált bejutni a lakásába. Kulcsa volt, csak épp a cipősszekrény ajtaja nyitódott ki úgy, hogy eltorlaszolta a bejáratot, teljesen ellehetetlenítve a bejutást. Nagy gond volt az is, hogy az ajtót szó szerint centire lehetett csak kinyitni, ezért akármivel vissza sem segíthette az ember a szekrény ajtaját. Bementem a férjem dolgozószobájába, és valami vékony, de kemény lapot kerestem. Találtam is egy kisebb plexidarabot, ami a célnak abszolút megfelelt. Még szerencse, hogy a férjem munkája ilyen kreatív. Ilyenkor örülök annak, hogy mindent (is) hazahord és tárol a lakásban. Nagy nehezen aztán sikerült visszacsuknom a lenyitódott ajtót. Veselá néni nem győzött hálálkodni. Nagyon megkönnyebbült.

A héten pont azon gondolkodtam, hogy ő jó párszor megfordult már nálunk, én meg még az előszobáján kívül nem nagyon láttam a lakásából semmit. Kíváncsi voltam rá, hogy él. Aztán eljött az a nap is. Mikor sikeresen kizártam magunkat, és ő befogadott.

Egy napsütéses pénteki napon, amikor még nem sejtettem, mennyi minden fog elromlani, végre fogtam magam és a gyerekemet, és elvittem Volfit, az autómat egy olajcserére. Merthogy nemcsak Matyit tologattam magam előtt két hónapig, de ezt a feladatot is. A hely a város szélén van, taxiban pedig egyelőre nem tudtam magunkat elképzelni. A férjem kitalálta viszont, hogy ha magammal viszem a babakocsit, akkor a hazautat akár a napi sétaadagnak is fel lehet fogni, megváltoztatva a már megszokott útvonalat. Az autószerelőm pedig annyira jó fej, hogy felajánlotta, ha elkészül, szerez magának fuvart, és hazahozza az autómat. Most nem részletezem, mi minden történt aznap, mire végre hívott, hogy úton van, jöhetek le a lakóház elé, kb. 5 perc múlva érkezik. Megegyeztünk, hogy ha nem talál parkolóhelyet, ideiglenesen a bejárat előtt áll le. A pénzt és a lakáskulcsot a zöld ruhám felső zsebében, a fiamat a vállamon vittem magammal. Úgy döntöttem, a telefont fenn hagyom, elvégre meg voltunk egyezve. Amikor már 15 perce vártam, kezdett gyanús lenni a dolog. Mégiscsak hozhattam volna a telefonomat. Visszamentem hát a lakásba, ahol két nem fogadott hívás várt. Kiderült, félreértés történt, egy utcával odébb parkolt és várt, de aztán mennie kellett, nem várhatott, a fiát vitte edzésre. Ahhh. Micsoda pech. Azt mondta, később még útja van Pöstyénbe, akkor megállhat az autókulccsal, én meg odaadhatom a pénzt. Megetettem, átpelenkáztam a fiamat, majd próbáltam elaltatni. Félig aludt, mikor hívott, hogy itt van. A vállamra tettem hát Matyit újra, s a képpel a fejemben, ahol a zöld ruhám felső zsebében ott a pénz és a lakáskulcs, magamhoz vettem ezúttal a telefonomat is, és behúztam magam mögött az ajtót. Mikor mindent elrendezve felértünk, és nyitottam volna az ajtót, akkor oszlott szét ez kép, mint a köd, és minden elsötétült. A kulcsot ugyanis már egyszer használtam azóta, és automatikusan a szokásos helyre raktam, ami nem a zöld ruhám zsebe volt. Ott álltam a folyosón tehetetlenül, a könnyeimmel küszködve, az anyósom a pótkulccsal a Tátrában, a férjem munkában. És akkor jött Veselá néni, aki együttérzőn behívott magához.

Közben felhívtam a férjemet, aki megnyugtatott, hogy már úton van haza, fél óra és mi is újra otthon leszünk. Addig is körülnéztünk Veselá néninél, megnéztük az új tévéjét, megtudtuk, milyen török sorozatot néz ilyenkor, ki kivel milyen kapcsolatban áll és miért akar bosszút állni a másikon, majd odaígért két szobanövény-palántát is, amit tavasszal kapunk meg, mert akkor a legjobb szaporítani. Közben elkaptam egy telefonbeszélgetést is Rózsa nénivel, arról beszélgettek, valamilyen szérumot készülnek csinálni, mert Rózsa néni nincs jól, és a múltkor segített neki valamilyen gyógynövényes alkohol. Veselá néni ismer egy receptet, hát megegyeztek, hogy Rózsa néni megveszi hozzá a vodkát, ő pedig adja a gyógynövényeket. Akkor határoztam el, hogy Rózsa néninek ajándékozom a nagypapám által készített gyógynövényes-mézes borpárlatot. Amíg a szérum el nem készül. Egyébként is meg akartam valahogy hálálni, hogy a lakásfelújításunk alatt befogadta az óriás monsteremet, öntözte, majd gyönyörű új cserépben adta vissza frissen átültetve.

A férjem közben hazaért, s mi újra az otthonunk melegében voltunk. Hm. Lehet, hogy újabb szintre kellene emelni a kapcsolatunkat. A biztonság kedvéért az anyósomon kívül egy kulcsot Veselá néninél is hagyunk. Elvégre, ahogy ő mondta: „Musíme si pomáhať, pani suseda, nie?” De.